Gábor, Kati és Eszter élettörténete – bár nem ismerik egymást, soha sem találkoztak –, nagyon hasonlít egymásra. Volt egy ifjúkori nagy szerelmük, majd néhány rövidebb kapcsolat után házasságot kötöttek, aztán elváltak, és jelenleg egy új társsal élnek élettársi kapcsolatban. De hogy kapcsolataikat, szerelmeiket hogyan élték meg, az már teljesen eltérő! Gábor ugyanis „szerelem-függő” ember, Kati amolyan „időnként szerelembe eső”, Eszter viszont „szerelem-mentes”.

Gábor szinte nem is a partnereibe volt szerelmes, hanem magába a szerelemérzésbe, mindig a különleges, boldog lebegést kereste. Ha kellett, feláldozta aktuális kapcsolatát is, mert bármilyen jó is volt választottjával, ha elmúlt a nagy lángolás időszaka, továbbállt. Katiban időnként fellángolt a szerelem, ilyenkor belebonyolódott a kapcsolatokba, majd az érzés elmúltával egy ideig még igyekezett fenntartani a viszonyt, de általában nem túl nagy sikerrel. Esztert ezzel szemben szinte egyáltalán nem érinti meg a szerelem, kedvelte partnereit, szerette is őket – de szerelmes igazából soha nem volt.

Ez a három életút ma átlagosnak tekinthető. Az emberek kinőve az óvodáskorból hamar feladják az örök szerelemmel kapcsolatos elvárásukat, és a zord valóság sodrában szerelemből szerelembe – illetve kapcsolatból kapcsolatba – vándorolnak.

A nagy kérdés, hogy létezik-e örök szerelem, már régóta mozgatja az emberek fantáziáját. Például a görög mitológiából ismerjük Philémon és Baukisz történetét, akik szeretettel vendégül látták a vándorló Zeuszt. A főisten cserébe teljesítette kívánságukat: a két szerelmes embert hosszú élettel ajándékozta meg, s hogy soha ne kelljen elválniuk egymástól, egyszerre haltak meg. Haláluk után ikerfává változtak, a síron túl is ölelve egymást. Szép történet, csak éppen maga Zeusz képviseli az ellenoldalt: nála csapodárabb, szerelemvágyóbb istent még nem teremtett emberiség!

Korunk kutatói, bár ki nem ejtenék a szájukon, hogy nincs örök szerelem, mégis csupán az ellenérvekről beszélnek. Itt vannak például a biológusok és az evolúciókutatók. Mióta felfedezték az úgynevezett „szerelem-hormont”, a sírig tartó szerelem mítosza megdőlni látszik. Ugyanis ez a hormon meghatározott időközönként, kábé tízévente termelődik az emberben, beszűkült tudatállapotot idézve elő – csakúgy, mint egyes kábítószerek –, és ezt élik meg az emberek szerelemként. Aztán az anyag lassan kiürül a szervezetből, és a szerelem elmúlik, majd évek múltán ismét fellángol.

Az emberi evolúcióval foglalkozó szakemberek szerint ez azért alakult így, mert ennyi idő alatt a szerelem gyümölcse – a gyermek –, már felnő, nincs többé szüksége a szülők állandó figyelmére. Bár egy tízéves gyermeket mi még ugyancsak kicsinek és védelemre szorulónak tartunk, ne feledjük, hogy a honfoglalás idejében a felnőttségi korhatár 10 év volt, és ez csak István idejében emelkedett meg 13 évre! Szóval, 10 év elteltével lehet új szerelmet és kapcsolatot kialakítani – vélik a kutatók.

A társadalom rejtélyeit fürkésző szakemberek sem sok jóval biztatnak. A nyugati kultúrák, köztünk hazánk is, különleges szerelem-mítoszt alakított ki. Világunkban szinte minden a szerelemről szól: a könyvek, az újságok, a filmek, a zenék. Mind azt sugallják, hogy a szerelem az egyik legfőbb érték, amit keresni kell, át kell élni. Akár a házasság, vagy egy jól működő kapcsolat rovására is! Így nem csoda, hogy az emberek inkább választják a válást, a szakítást, az új párkapcsolatot, és nem a már meglévő karbantartására, fenntartására törekednek.

(A következő részben megismerhetünk két nőt, Mártát és Helgát, akik mindezek ellenére évtizedek óta szerelmesen élének együtt férjükkel.)

Kapcsolódó anyagok:

$$2366$$

$$2367$$