Bizony a legideálisabb esetben mindkét fél családot alapít… újra. Remélhetőleg minden szebb-jobb lesz már. Csak az a gyermek most hova is tartozik? Mert édesanyjával él, és ott tán már van új apukája is, aki szereti… sajátjaként. Tehát az a családja egy része… Mert  ott van az édesapja is, aki szintén szereti, és az új feleség, aki – lévén úgyszintén édesanya –, szívből elfogadta a kislányt. Pótanyukává lett.

Mert ha egy gyermek megszületik – nem számít mi történt –,  nekünk az a feladatunk, hogy feltétel nélküli szeretettel halmozzuk el. Hiszen nem ő kérte, hogy erre a világra érkezzen. Mi vállaltuk, a mi felelősségünk!

Tehát a gyermeknek most adott két anyuka, és két apuka. Ez csak akkor működik, ha a felek toleránsak egymással, és nem a gyermeket használják fel a vélt vagy valós sérelmeik megtorlására. Bizony ez ritka! Sajnos tapasztalatból mondhatom, hogy az egyik fél mindig sebzett vad módjára viselkedik (néha mindkettő) és a gyermeknek hiába van két apuka, két anyuka…bizony nagyon magányos.

Azok a szülők, akik ezt nem látják át, és nem azon vannak, hogy gyermekük a legkevésbé sérüljön a válás utáni gyermekévekben, azok felelőtlen, önző szülők. Akik nem látnak tovább a saját fájdalmuknál, és nem képesek a gyermeket előtérbe helyezni. Egy gyermeknek igenis szüksége van az édesanyjára és az édesapjára is. Hiszen szereti őket. És adott esetben ugyanilyen szeretettel fordulhat az új apuka és új anyuka irányába – ez így van jól!

Tehát gondolkozzunk emberek: mi a rosszabb? Ha nekünk fáj picit, hogy az ex új párjával boldog a gyermekünk? Vagy ha a gyermeknek fáj, hogy apa és anya civakodnak? Döntsön mindenki lelkiismerete szerint!

Lippert Zsu