Szeretem ezt a dolgot, a kezdetektől kijárok. Jó buli. Rengeteg ember, rengeteg program, rengeteg por, vagy ha esik, akkor ugyanez sárban. Ez utóbbi az idén nem volt, ezért a napi alapos hajmosásos fürdés, és a mindennapi farmermosás vált otthon állandó programmá. A Magyar Dalok Napjával nyitottunk. Ilyen nagyszabású összefogás a zenészek részéről eddig nem volt. Presser ötlete, hogy nyolc órán keresztül a hazai zenészek adják át a stafétamikront egymásnak. Óriási tömeg, óriási örömünnep, boldogok a zenészek, és ami a legfontosabb: boldog a publikum. Mindenhol mosolygós arcok, dalra fakadt népek. De jó lenne, ha ez a lendület nem halna el, és a zenészek összefogva, közösen lépnének fel, hogy a magyar médiában a magyar zene kerüljön túlsúlyba. Kint vagyok a Szigeten. Ez még csak a mínusz egyedik nap volt, jött a nulladik. A nagyszínpad az Iron Maidené, és Eddié, a hatalmas szörny lényé, amely a lemezborítók után a színpadra is elkíséri az angol zenekart. Csodálattal nézem azt a több emeletnyi hatalmas bábut, amit ki tudja, milyen mechanikával mozgattak, hogy át tudjon sétálni a számára kialakított Petőfi Csarnok küzdőtérnyi pódiumon, amit direkt az ő kérésére alakítottak ilyen méretűvé. Hogy változik az idő! Tíz éve még a városligeti „E” klubban láttam a csapatot játszani, de a barátom megjegyezte, hogy ő még emlékszik arra is, amikor a Fekete Lyukban tizenöt ember előtt léptek fel. Kint vagyok a Szigeten. Alanis Morissette-t unom. Lehet, hogy nem vagyok elég jó hangulatban, de az utolsó pár dalt leszámítva semmi nem mozdul meg bennem. Mellettem a lányok a haját dicsérik. Na jó, ez is egy szempont. Kint vagyok a Szigeten. Végre Kispál és a Borz. A megszokott forma, a megszokott siker. Csupa sláger, kívülről fújjuk mi magyarok. A külföldiek ebben nem játszanak. Aztán jön Jamiroquai az Egyesült Királyságból. Rajtuk már ők is tombolnak, csak én unatkozom. Nem nagyon, kicsit. Kérdezem a mellettem álló újságírót, hogy nem unja-e? De igen – feleli. Akkor miért nézed? – ez megint én. Megszokásból. Különben is úgy felfújta a sajtó, hogy milyen jó. Ez a mi hatalmunk. Kint vagyok a Szigeten. Végre valami kedvemre való: az URH. Ez nekem jobban bejön, mint a Sziámi. Menyhárt Jenő és Müller Péter, az ifjabb, maradandót alkotott, pedig akkor nem hittem benne. Sajnos dolgom van, itt kell hagynom őket. A Barbaro a Világzenei Színpadon nyomja. Fél éve hallottam őket a Művészetek Palotájában. Az volt életem egyik legnagyobb koncertélménye. Nem vitás, ez világszínvonal. Ha ezt Bartók megélhette volna! Fedezze már fel őket valaki komolyan! Aztán az angol Sex Pistols, az ős punk. Végre valami, ami a külföldi csapatokból tűzbe hoz. Csak tudnám, hogy miért tartották őket botrányos zenekarnak, amikor piszkosul jól játszanak. Lehet, hogy megtanultak zenélni? Johnny Rotten tisztán énekel. Igazi bohóc a fizimiskájával, a ruházatával, de mindent tud a szakmából. Még az elején letolja a nadrágját, alatta az alsója, a nemzeti lobogót mintázza. Aztán azt is letolja és megmutatja a pucér hátsóját. Nincs botrány, nincs fújjolás, mindenki röhög. A buli előtt láttam az angol nagykövetet is. Ő esetleg nem. Kint vagyok a Szigeten. R.E.M. Nagy a tömeg, bemegyek a sajtósok és egyéb kedvezményezettek részére a színpad mellett kerítéssel elválasztott helyre. A hang nem olyan jó, de legalább a saját lábamon csak én állok. Még szék is van. Leülök. Pont rálátok a hatalmas kivetítőre. Egy lelkes lány felkapaszkodik előttem a kerítésre. A fiúja a lába közé nyúl és úgy tesz, mintha ezzel tartaná, hogy le ne essen. Egyre szenvedélyesebb a lány ujjongása, ahogy a csípőjét mozgatja. Ezek azt hiszik, hogy full sötét van, pedig dehogy. Látom, hogy már mások sem csak a kivetítőt nézik. Nyomás a Táncdalfesztivál sátorba! Kordáék most sem okoznak csalódást. Zúg a Gyuri Bácsi és a Nagyszínpadra! Aki azt hiszi, hogy ez csak poén, az téved. Itt mindenki kívülről fújja a nótákat. Kint vagyok a Szigeten. Utolsó nap: Tankcsapda. Minden rendben, elsöprő lendület, szív, lélek, ahogy kell. Évek óta ez a legjobb hazai rock zenekar, pedig már sokan utánozzák. Utána a Killers az USA-ból. Végre valami, ami az újakból is tetszik. Ez egy jó nap. Levezetőként a szokásos tizenegy órás vizes póló versenyre sietek. Egyik oldalamon három német fiú ordít, ahogy a torkán kifér, hogy pólót le, a másik oldalamon két angol lány nézi lelkesen a színpadot. Végre egy versenyző ledobja a pólóját, és a hangulat tényleg a tetőfokán. Illetve majdnem. Jutalomként, mint győztes, kap egy percet, hogy szabad programként táncolhasson. Zúg a szoknyát le, ő pedig lelkes... És inkább ez, mint Rotten pucér feneke. Kint voltam a Szigeten. A fotókat Konkoly-Thege György készítette. www.konkoly-thege.hu