Néhány év múlva a Ságvári Endre raj Mókus őrsének kisdobosaként egy szigorú Lenin-kép alatt ajándékokat adtunk egymásnak osztálytársaimmal. A Jézuska nevében. Ateista Jézuska lehetett. Töpörödött számomra egy kicsit a Karácsony, veszített fényéből, de mivel új játékot fedeztünk fel nővéremmel, nem nagyon bántam, hogy kiderült a Jézuskáról: kamu az egész. A játék lényege az volt, hogy december elejétől kezdve napi rendszerességgel túrtuk végig az összes szekrényt, székekre ágaskodva matattunk a legfelső polcokon – ajándékokat kerestünk. No meg szaloncukrot. Ez utóbbit akkoriban kemény papírdobozban árulták, így a megtalált zsákmányt ügyes ujjacska-mozdulatokkal kellett feszegetni, nehogy a papír megtörjön. És anyuék úgyse veszik észre, ha hiányzik egy szem. Vagy kettő… Persze, 24-én előkerült az agyontöredezett doboz, amely jó, ha negyedrészéig volt cukorkával. Jó buli volt, de ez már csak Kiskarácsonynak volt nevezhető…

A serdülőkorba lépve a Karácsony rémálommá változott. Vendégjárás felsőfokon. „Hogy megy a tanulás? Hol tanulsz tovább? Van már udvarlód?” – kérdezték a rokonként definiált, ám lényegében tök idegen személyek, akiket évente csak egyszer láttam. Törpekarácsony…

A rendszerváltás közeledtével egy jobbra való egyetemista ideje nagy részét a kocsmákban töltötte, ahol a züllésnek indult, vagy már teljesen lezüllött értelmiség vitatta meg az élet nagy kérdésit a radikális ifjúsággal. Akkoriban az ateista Jézuska már tűnőfélben volt, ám az ünnep szentségét még nem illett hangoztatni. Helyette találtatott ki a Karácsonyról, hogy ez a szeretet ünnepe.

Nagy frászt! Zombifejű, üveges tekintetű, embernek alig-alig nevezhető lények az utcán felállított bódékban fagyos ujjakkal kotorásztak a rossz minőségű zoknik, sálak, miegymás között. Morogtak, ordítottak, lökdösődtek. Sikerült egy mumifikálódott nő elől elorozni az utolsó akciós kozmetikai csomagot, amelynek vételárát a lakásban felgyülemlett piás üvegek visszaváltása fedezett – ám vagyoni helyzetem azt már nem tette lehetővé, hogy olyan úri huncutságot, mint a vonatjegy, megvegyek. Sebaj! Autóstoppal bejártam már Európát, s tapasztalatom szerint, ha egy cigarettányi idő alatt nem vett fel senki, az már szörnyűséges állapotnak volt nevezhető. Nem így Karácsonykor, a szeretet ünnepén. Az egyébként 3 órás utat 16 óra alatt tettem meg, hisz a szeretettől túlfűtött zombik magasról tettek a szegény, fagyos szélben, hóesésben ácsorgó diákra. Minikarácsony volt ez, nem több…

Aztán bekövetkezett a rendszerváltás, s ez látványos metamorfózist hozott a Karácsony esetében is. Immár Xmass-nak volt trendi szólítani, Jézuska helyett Santa Claus cipelte az ajándékokat, fényár öntötte el a körutat, a plázákban fenyőfák, ágak, fényes díszek hirdették: nagy esemény közeledik! No meg azt is: Vegyél! Vásárolj! Vegyél! Elmenekültem a négy fal közé az emberrel, akit szeretek, és aki szeret. Kettesben örültünk, mosolyogtunk. Quantumnyi méretűvé zsugorodott a Karácsony, pár órányi nyugalomra és boldogságra.

Az idei év azonban nagy változást hozott. Nem a Jézuska idézte elő, hanem a gólya: 10 hónapos lesz a lányom Karácsonykor. Engem meg a frász tör ki. Nagykarácsonyt akarok! Nem elég a karácsonyfa, fenyőágakat akarok, gyertyákat, díszkivilágítást, hóembert a sarokba…

Igazi Nagykarácsonyt akarok, még akkor is, ha tudom, hogy lányom számára a karácsonyfa nem lesz más, mint színes, fényes izék tömege, amiket meg lehet kocogtatni, huzigálni. Az ajándékoknál sokkal izgalmasabb lesz a színes csomagolópapír, ami zörgethető, tépdeshető és – ha anyu nem figyel oda –, megehető.

De aznap este útjára indul ismét a mese, amikor életében először hallja majd felcsendülni a dalt: „Kiskarácsony, Nagykarácsony…”