Cirka az út felénél, Tatabánya magasságában, valahol ott, ahol jobbról az alant fekvő bányászváros fényei panorámáznak, balról fent a Turul madár fészkel, elől pedig egy vendéglő van, na ott megállunk. Meg, mint a cövek. Telis-tele az út járgánnyal, és ameddig a szem ellát, még jobban tele, a sötétben előre nézve hosszú vörös folyam kanyarog… óránként kábé 2-3 kilométeres sebességgel, ami mérföldben és csomóban is csigára hajaz. Nézek balra a belső sávra, nézek jobbra, a leállóra, tele bizony mindkettő csordultig. Aztán visszapillantok a visszapillantó tükörből, és látom, mögöttem másodpercek alatt felfejlődött a fényfolyam fehér változatban. Körbe vagyok véve. Se előre, se hátra, se oldalt, se sehová menekülés.
Araszol a folyam. Bekapcsolom a rádiót, próbálok a Tatabánya környéki adóvevő zűrből kivadászni valami idevonatkozó információt. Nem akar menni, csavarodik magyar és szlovák szöveg, klasszikus és pop zene egymásba, nincs mit tenni, megahercileg annyi. Majd később, talán félóra, óra múlva, ki tudja… Attól, hogy okosabb az ember, nem ér haza hamarabb.
Mert mi lehet? Ami szokott: egymásba hajtott két autó, vagy több, vagy a sávokon keresztbe feküdt egy kamion, vagy több, vagy leszakad egy híd, vagy több… Araszolási szempontból mindegy. Beékelődve középen, egyesben, a legjobb esetben, kettesben, találgatni lehet a mindegyet.
Felébred Laura, szemeit mereszti a sötétében, az elől féklámpa vörösbe, a hátul tompított fehérbe, és érdeklődik. Hol volt, hol nem volt, vagy, hol van, hol, nem van, ötlődöm négy és félévesnek való spontán mesén, de nem jön ki belőle más, csak a nyögvenyelés. Erre ő: – Apu, figyeld! A nagy sárga az előbb előttünk volt, most meg oldalt van, az meg, aminek kilóg valami a hátuljából, hogy lemaradt… és a piros kisautó jön itt oldalt, vigyázz ám!
Na, ez a mese a valódi. Sajátos, dugóforgalmi játék alakul ki. A szomszéd kertje zöldebb analógiára, a szomszéd sávja az, mert egy-két autóhossznyit jobban halad, ha át-átcsalingázik onnan ide, aztán vissza. Unaloműző tuszkolódás. Lassanként jól összeismerkednek a járműtársak egymással, és hangulatjavító villogással, dudálgatással társalognak, pergetik a perceket. Ezzel is megy az idő…
Az ám! Az idő! Azt a…! Háromnegyed tizenkettő, húsz-harmincvalahány kilométernyire – nem tudni mennyivel, mert nem látni a leállósávban zömülőktől a táblát – vagyunk az autópálya végétől. Lejár a matrica, vagy ami annak megfelel! Hűha! Le kéne húzni a pályáról. Le ám, de hol? Sehol egy szál letérő…
Laura rákapott az ide-odaténfergő-járműjátékra, helycserés vetélkedő showra, én meg töröm a fejem. Elő kéne szedni a mobilt, és azon érvényesíteni, de nem tudom, mit, hogyan, hívjak vagy pötyögjek, eddig nem vitt rá kényszer, nem foglalkoztam vele. Ráadásul törvény jött: aki autópályán telefonál, annak büntije harminc rugó, ha kiszúrja a rendőr. És ki a bánat tudja, hogy éppen nem rendőr-e a mellettem csalinkázó? Erre aztán ideges leszek, annyira, hogy jobb, ha elő sem veszem a telefont, és elkezdek esemesezni… tutti belekoccanok valamelyik szomszédba. Aztán formál logikai gondolatsíkon tanyázok le, és megnyugszom: semmi gond, rendkívüli esemény van, tudják az autópályások, és naná, beszámítják. Korrekt országban korrekt autópályások. Mondom is hangosan, mire elalszik a gyerek.
Ezzel az ideával érkezünk haza éjjel egykor, ezzel hajtom álomra a fejem.
Pár nap múlva ajánlott levél jön: „Az autópályák, autóutak és főutak használat jogosultságának elektronikus ellenőrzésekor (dátum, óra, perc) megállapítottuk, hogy Ön (Önök) tulajdonában, illetve üzemeltetésében lévő (forg.rendszám) D1 díjkategóriájú gépjármű az alábbi helyen: M1 bal 18-as km. szelvény, erre az időszakra érvényes úthasználati jogosultság nélkül közlekedett. Ezért az autópályák, autóutak és főutak használatának díjáról szóló 36/2007. (III.26) GKM rendelet 7/A.§-ának értelmében pótdíjat köteles fizetni. A pótdíjat a rendelet 1.§ (3) bekezdése alapján az Állami Autópálya Kezelő zrt. szedi be.”
Ezt írták. Meg még részletezve törvény- és rendelethegyekkel, hogy nincs kegyelem, nincs megértés, nincs halasztó hatály, nincs az, hogy annak kéne felelni az úton, a tőlem teljesen független történtekért, aki beszedi az útdíjat. Nem, nem: én szívok és én fizetek. Így kezelik az autópályát.
Mint álompor hajnalhasadtkor, úgy szállt el a „korrekt országban korrekt autópályások” idea. Nincs mese, itt és így élünk. Mi más lenne nekünk, ha nem pitiáner állami autó(kis)pálya kezelő zrt.?
Ezt érdemeljük…
