A „nagyok” békésen alszanak. Elmarad az ébresztgető hátsimogatás, megborzolom a fejüket, és már fordulok is a konyha felé. Kávé, reggeli, szalámis kiflik szalvétában. Még jó, hogy az iskola tízpercnyi sétára van. Szorítok nekik, hogy csengetés előtt beüljenek az iskolapadba. A nyolcórás tornámra már nem érek oda. Sebaj, majd máskor. Így a legkisebbet gyerkőcöt sem kell ébresztenem – vigasztalom magam –, hiszen az óvoda elnéző a hétalvókkal. Kényelmesen reggelizünk, még egy kávé életem párjával, de a lakásra már nincs idő, csak friss levegőt engedek az álmos falak közé. Aztán kiderül, hogy az oviból is lehet késni: az óvónéni és a gyerekek a szőnyegen üldögélnek, a mesélés már elkezdődött...
Tízre hivatali időpontot kaptam, lejárt a jogosítványom. Addig fél órám van. Ha beszaladok a sarki „kisboltba”, kellemesebb lesz a délután, sorban állás nélkül – gondolom. De a pénztárnál kiderül, ezt reggel sem úszhatom meg. Félpercenként nézem az órámat, a sor nem apad előlem. Mindenki kártyával fizet, a papír is éppen kifogy a pénztárgépből. Nincs időm végigállni a sort, a friss kiflik a kosárban maradnak, és kirohanok az üzletből. Az önkormányzatnál csodálatos módon egy percet sem kell várnom, éppen én következem.
Ma szabadnapot vettem ki, nem dolgozom, így bőven lesz időm mindenre. Elhatározom, hogy csoportosítom az irataimat, átrendezem a fényképeket, kisuvickolom a hűtőt, és finom vacsorát készítek a fiúknak. Közben – hogy magammal is törődjek egy kicsit –, hajpakolást teszek a tincseimre. Hazaérve felhörpintek egy harmadik kávét. Csörög a telefon. Amikor leteszem, még kétszer szól, és eltelik háromnegyed óra családi és egyéb fontos csevegésekkel. Ezalatt legalább elpakolom a reggeli maradványait, és összekotyvasztom a hajamra kerülő, nem túl gusztusos masszát. Beágyazás, ruhateregetés, újabb szennyes halom vándorolása a mosógépbe, viráglocsolás.
Mire felocsúdok délután fél kettő. Feldereng családom elégedett arca a vacsora mellett. Felpattanok és rövidesen krumplit pucolok a konyhában, fülemen a telefonnal, ellenőrizve csemetéimet, hogy elindultak-e időben edzésre, tanítás után. Kiderül, a szekrénykulcs itthon maradt a mai ámokfutott reggelen. Felkapom a kabátomat, sapkát húzok a hajpakolásra és loholva dobom fel az éppen induló buszra a gyerekeknek a kulcscsomót. Már nem teszem oda főni az ételt, mert lassan indulnom kell az óvodába. Addig viszont elég időm van a fényképekre, amelyeket még a nyáron kezdtem el albumba rendezni és azóta sem fejeztem be. Mosolyogva idézem fel a nyaralás és a tavalyi karácsony emlékeit, amikor hirtelen belém nyilall, hogy ma van az újságíró-pályázat leadásának határideje.
Elmegy a kedvem a fotóktól. Húsz percen át bámulok magam elé a számítógép előtt, hátha összeállnak kavargó gondolataim. Ekkor felriaszt a telefon kíméletlen hangja. Barátnőm az, aki képtelen rövid és tömör beszélgetésre. Meg kell hallgatnom, mert ő az a bizonyos „jóban-rosszban”. Finoman figyelmeztetem: csak ötpercnyi időm van. A tizedik perc után egyre idegesebben nézem a faliórát, és azon gondolkodom, vajon beszélgetés közben le tudom-e mosni úgy a pakolást, hogy nem ázik el a telefon. Húsz perc elteltével végre leöblítem keményre száradt hajamat. Röviden farkasszemet nézek a hajszárítóval, majd a sapka mellett döntök, ugyanis hat perc híján négy óra van. Szaladok az oviba. Legkisebb gyerkőcöm békésen, kipihenten játszik a lepkecsoportban. Vajaskifli illatát érzem. Reggel óta nem ettem. Sürgetem az öltözéssel, a bátyjai már várnak a sportpálya előtt. Kesereg miközben a lábára húzom a cipőt. Ma is korán jöttél, még játszottam – mondja. Majd otthon folytatjuk – felelem –, és magam is elhiszem.
A „nagyok” már a járdán üldögélve várnak minket. Késtél – kapom a szemrehányást. És akkor még nem is sejtik, hogy egy hosszú „közértlátogatás” vár rájuk, a reggeli otthagyott kiflik miatt. Muszáj! Sötétben érünk haza, az ebédlőben szétszórt fotók, a kanapé körül szőnyegként futó újságok, a konyhában pedig krumplihéj és három szál megbarnult sárgarépa.
És még csak ekkor indul az én esti hajrám az idővel, a napközben elvesztegetett, elpazarolt, elherdált, elkótyavetyélt drága időmért cserébe. Nem lehetne újra hétfő reggel? Nem! Megkapom „megérdemelt” jussomat: késői vacsorák, konyhapulton felmondott leckék, mosógépben gyűrődő vizes ruhák, főzés közbeni játékok, sietős esti mesék, éjjeli cikkírás, felszínes beszélgetések, ágyba zuhanás, elmaradó ölelések... Az óriás idő minduntalan átlép rajtam, elém kerül és ő ér előbb célba. Pedig számtalanszor megfogadtam már: holnaptól új életet kezdek! Én akarok győzni! Hátha még nem késő…
