Márton  316-os vagy a 317-es évben született Szombathelyen, az akkori Savariában. Szülei jómódú emberek voltak, apja a római légió tisztjeként szolgált. Márton édesapja földbirtokot kapott jutalmul munkájáért, ezért a család Itáliába költözött, és Márton a gyermekkorát már Ticium városában tölthette el.

Szülei akarata ellenére kérte felvételét az egyházba, és 12 éves korában már hittanulóvá avatták. Szülei – akik pogányok voltak – ezt egyáltalán nem nézték ezt jó szemmel. Édesapja élt a római rendelettel, mely szerint a katonák fiainak be kell lépniük a légióba, és ott meghatározott ideig szolgálatot kell teljesíteniük. Így Mártonnak, apja parancsára jelentkeznie kellett a katonai szolgálatra. Egy lovascsapathoz került, és 19 éves korára ténylegesen katona lett. A szolgálat alatt példamutató magatartású volt, és mindig talált lehetőséget a vallás gyakorlására.

Mint katona, képes volt kivívni társai megbecsülését is: Galliában, ahol katonáskodott nagyon sokan meghaltak a hidegben. Márton minden ruháját elajándékozta a szegényeknek, csak a testén lévő darabokat tartotta meg magának. Egy késő este, didergő koldussal találkozott. Katonai köpenyét kettévágta a kardjával, és az egyiket a koldusnak adta. Másnap álmában Krisztust látta a koldust abban a köpeny darabban, amelyet Márton adott neki: „Márton, a hittanuló öltöztetett engem ebbe a köpenybe – szólt a koldus.

339-ben, 22 éves korában megkeresztelkedett, és parancsnoka kérésére még két évet szolgált a légió kötelékében.

Katonáskodása alatt történt, hogy Constans császár az ütközet előtt személyesen buzdította katonáit: név szerint szólítva őket, ajándékot adott nekik. Márton nem akarta az ajándékot elfogadni, és ezt meg is mondta a császárnak, azzal a megjegyzéssel, hogy ezen túl már Istent szeretné szolgálni. A császár gyávasággal vádolta Mártont, aki a méltatlan vádat visszautasította és közölte, hogy másnap hadi felszerelés nélkül, Isten nevével az ajkán, a kereszt jelének védelme alatt indul majd a harcba. Az ütközetre nem került sor, mert az ellenség békét kért a császártól. Az ellenség kérése a császárnak is meglepetést okozott.  A csodának is nevezhető fordulat, egy súlyos veszteséggel járó csatát akadályozta meg.

Miután elhagyta a sereget, teljességgel a hit felé fordult. 371-ben a Loire menti Torus püspökévé választották. A hagyomány szerint Márton elbújt a nagy megtiszteltetés elől a libák között, de a nagy gágogás elárulta. Úgy tudni, meggyőző és hiteles püspök volt, aki az imádságot és a lelkészséget össze tudta egyeztetni a jótékonysággal.

Életét csodák is kísérték Isten így nyilvánította ki, hogy Márton az ő kiválasztottja. Első csodája, hogy buzgó imájával feltámasztott egy meg nem keresztelt hittanulót. Más halottak feltámasztását is feljegyezték a krónikák. Volt, amikor egy jómódú polgár fiatal rabszolgáját támasztotta fel imájával.

Nem hagyta abba a munkát, még idős korában sem. Nyolcvan éves elmúlt, de még járta a vidéket, látogatta az egyházközségeket. Munkája mellett készült a nagy útra, várta halála közeledését. Nem a kedves marmoutieri kolostorában érte a halál, hanem vidéki munkája során Candesben, ahová az egyházközségben jelentkező viták elsimítására utazott.

Az Úr azonban egy vasárnapi napon, 397. november 8-án magához szólította. Halála után vált igazán népszerűvé: ő az első keresztény szent, aki nem mártírként emelkedett az oltárokra, Franciaországban pedig az V.-VI. század fordulóján egyenesen nemzeti szentként tisztelték.

A Márton-napi liba-lakomáról szóló első írásos beszámoló 1171-ből származik. Ám akkoriban ez nem annyira a szentéletű püspököt eláruló szárnyasokkal függött össze, hanem azzal, hogy Szent Márton napja jelentette a paraszti év végét, a cselédek ilyenkor kapták meg évi bérüket és hozzá ráadásként egy libát, mert a szárnyasok nyáron felduzzadt hadát a tél beállta előtt meg kellett tizedelni.

A középkorban Márton napján hatalmas vásárokat, ünnepségeket rendeztek.  Ilyenkor beterelték a szabadban tartott állatokat, levágták a tömött libákat, és ilyenkor kóstolták meg az újbort is. Ezen a napon ország szerte lakomákat rendeztek, hogy egész évben ehessenek, ihassanak. A hagyomány szerint: „aki Márton napon libát nem eszik, egész éven átéhezik”.

A terítékre került libák csontjából jósoltak is, a fehér és hosszú mellcsont havas, a barna és rövid sáros telet jelentett.

A mondás szerint: „ha Márton lúdja jégen áll, karácsonykor sárban botorkál”. Egyes vidékeken ilyenkor nem szabad mosni, teregetni, mert elpusztul a jószág. Aki ezen az éjszakán álmodik, boldog lesz!