Tegyük őszintén a szívünkre a kezünket, sosem fordult meg a fejünkben, hogy kíváncsiak legyünk rá, miképpen alakult az élete az elmúlt hosszú sokszor évtizedes idő óta? Hát én kíváncsi vagyok, és most 11 év távlatából, egy nagyon nagy szerelmi házasság után talán rózsaszín szemüveg nélkül is tudnám tisztán látni őt. Még Kovács Kati is megénekelte:
„Találkozás, egy régi szerelemmel, nem tudni miért, de mindig megható. Idővel mindent másképp lát az ember, de azt, hogy szép volt… nem vitatható. Hiába nézem ellenséges szemmel a változást, mi rajta látható, az ember áll és megszólalni nem mer, van szerelem mely nem gyógyítható.”
Magáról arról a bizonyos szerelemről. Nekem ő volt a nagy Ő, egyszerűen abban a 3 éves együttélésben meg sem fordult a fejemben, hogy nem vele fogom leélni az életemet. Az első szerelmem volt, akit már valóban szerelemként emlegethetünk. A rózsaszirmos, szerelmes verses, hátizsákos ország barangolás. Aludni az autóban. Az ő anyja sem bírt az elején, de nekem nem kellett megküzdenem érte, Péter helyettem rendezte. Ő valóban szembeszállt mindennel és mindenkivel értem.
Persze később, ahogy az anyukája minél betegebb lett, annál jobban átengedte nekem a fiát, és a végén az utolsó órájában én voltam mellette, én simogattam a karját, vizeztem a száját, és mondtam, hogy ne féljen nem hagyom, hogy egyedül legyen, mikor át kell kelnie. Én voltam, aki tartotta a családban a lelket a temetésig, majd utána, egyszerűen átsegítettem őket, a családi összetartó erő elmúlásának végtelen fájdalmában. Főztem az apának, akinek felkelni sem volt kedve, a nővérnek, aki napokig nem evett volna nélkülem, és Péternek a támasza voltam, hogy talpra álljon, mint anyuci kisfia, amikor már nincs ott anyuka.
Sosem felejtem el, mikor urnát mentünk választani a temetkezési vállalkozóhoz, ők ott vitába szálltak, hogy milyen színű legyen, én csak néztem, hogy lehet egy ilyen rendes asszony halála után három nappal így vitázni. És akkor a Péter apja azt mondta, „Ági, te is mond el a véleményedet, hiszen te már a családhoz tartozol. „ Ez egy olyan mondat volt, amit ott abban a családban maximálisan megkaptam és érezhettem, ellenben a későbbi házasságomban.
Hogy mi történt mégis? Kb. egy évvel az anyuka halála után a Péterrel történt valami. Nem is tudom megfogalmazni, de kifordult önmagából. Prostituáltakhoz kezdett járni, több lánnyal volt kapcsolata, egyre többször nem jött haza időben. Miközben annyira féltékeny volt, hogy gyakorlatilag már leharapta a fejem, ha valaki rám nézett. Hazudott nekem arról merre járt, és egyszer lebukott. 22 éves voltam akkor, lendületes, helyes lány. Azon nyomban elköltöztem, pedig ő azt akarta, hogy maradjak, mert az egész családja szeretett, hozzájuk tartoztam, de én nemet mondtam, költöztem. Albérletbe egy barátommal.
És akkor, hogy egyedül maradt, hogy nem volt mellette a biztos támasz, elkezdett küzdeni értem. Éjjel szerelmes verseket és csokit a postaládámba csempészett, a legváratlanabb időpontban kopogott be, sírt, könyörgött, szerenádot adott nekem, iszonyúan megalázkodott, de én akkor már nem tudtam hinni neki. Térden csúszott a konyhában, hogy bocsássak meg neki, mindent megtesz értem, csak menjek vissza. 22 évesen még nem megbocsájtó az ember, ma 33 évesen lehet az lennék, akkor kinevettem. Őt nagyon bántotta a dolog, és bántott engem is. Pokolian szenvedtem és szenvedett ő is. Majd jó hosszú idő után feladta. És akkor talán a magányomtól való félelem, meg az egyedüllét miatt összejöttem az albérlőtársammal. És ez legalábbis egy ideig elnyomta a Péter utáni vágyamat.
Majd utána újabb és újabb szerelmek, a házasság, amelyben megismertem azt az embert, aki legalább akkora lángot ébresztett bennem, mint Péter. A válás, és egy levél testvérem régi szerelmétől. Nekem írt az ismerős kereső fórumon, hogy emlékszem-e rá, Ő Vili, a testvérem nagy szerelme. Majd rendesen leveleztünk, megtudtam hogy boldog, nagy családja van rengeteg gyerekkel és ő is elégedetten nyugtázta, hogy Ancsa is jól van. És akkor megkérdeztem magamtól, miért ne? Ha a Vili meg merte tenni, akkor én miért ne keressem meg?
És írtam neki. Megírtam neki, hogy megbocsájtottam neki, hogy nem haragszom rá, hogy a jelenlegi életemmel elégedett vagyok, de szívesen hallanék róla. Főleg mivel 11 évig ha láttuk és észrevettük egymást, mindig egymásra néztünk, de nem köszöntünk. Túl sokáig élt mindkettőnkben a sértődöttség. Megírtam neki, hogy itt az idő, hogy félre tegyük a sérüléseinket, és tudjunk köszönni egymásnak ha találkozunk. Nem írt még választ rá, kíváncsi vagyok mi lesz a reakció. Majd megosztom veletek, ha előkerül…feltéve ha előkerül. Kíváncsian várom, vajon félre tudja-e 11 év után tenni azt, hogy megalázkodott előttem, hiába. Erőt tud-e gyűjteni ahhoz, hogy most egy más szemmel tudjon írni nekem. Beszámolok mindenről, de kíváncsi lennék, ti találkoztatok már régi szerelemmel tervezetten újra? Milyen volt a találkozás? Kiderült végre mi volt a hiba akkor???
- Kómár-Külüs Ágnes -
