Beszélgetett, és nem előadott, nem papolt. Leült a színpad közepén a terítő nélküli asztal mellé elhelyezett székre, kezébe fogta a mikrofont és abban a pillanatban abbamaradt a fészkelődés, sustorgás, köhécselés, krákogás, a közönség egy emberként figyelt rá.

Elfelejtettük, hogy kint szemerkél az eső, egymást érik a húsvéti nagy bevásárlást intéző emberek autói, savanyú, fáradt arcok tömik meg a Tisza-parton robogó trolikat. Egy egészen más világba repített minket az eredeti foglalkozását tekintve dramaturg „Mester”.

Arról beszélt, amit mindannyian szeretnénk elérni, de sajnos a többségünk csak áhítozik rá: a boldogságról. Pedig szerinte nem kell messzire menni, hogy megtaláljuk, ott van mindannyiunkban, a lelkünk mélyén. Jó mélyen eltemetve, mintha elveszett volna, már rögtön a születésünkkor.

Ám az elveszett boldogság megtalálható, csak figyelnünk kell rá, mikor bukkan fel. Lehet, nem is a nagynak hitt életpillanatokban köszön ránk. Egy teljesen átlagos napon is betoppanhat hozzánk, elönt minket az érzés: „Most jó!”. Ismerős? Teljesen elönti a lelked, és ha kívül nem is, belül mosolyogsz. Gyakran csupán a pillanat töredékéig tart, aztán elillan, de újra megtalálható, tudatosan is rá lehet hangolódni. Maga Müller Péter is így tesz, általános receptet azonban nem adott, mint a közönség egyik tagjának kérdésére elmondta, alapelvek léteznek, de mindenkinek saját magának kell kitapasztalni, mi hangolja rá az örömre.

Készüljünk hát fel az örömteli pillanatok fogadására, és amikor bekopognak az ajtónkon, tárjuk azt szélesre előttük, és hagyjuk, hogy átjárjon minket az érzés: „Most jó!”

-BA-