Mert bohózat van, itt aztán ereszd el a hajad, bele a sűrűjébe, szem, száj ne maradjon szárazon, legalábbis, ahogyan azt a hölgyek ösztönből és Puskás Tamás rendező átgondolta (vagy csak hagyta, hadd viháncoljanak). Így indul a Centrál Színház új bemutatója, a Furcsa pár. Nyilván az annyi bőrt nyúzzunk, amennyit lehet alapelvből startolt Neil Simon, amikor a világszínpadok és mozivásznak nézőit megnevettető férfibohózatot húsz évvel ezelőtt femininre gyúrta át. A szórványaiban érthető szövegből kivehetően a két évtizedes porzsákájer kibomlik: teszem azt, a hölgykaréj ismeretlen eredetű kitalálós játékából a legfrissebb tájékozódási pont a Clinton korszak. Hol van az már…

Jól van, a kényszeres rezgés után még nem törik meg, még bízik az ember. Kínosan pedáns és végtelen hanyag jellemellentét-komikumra épített kettőst eredetiben (filmen Jack Lemmon-Walter Matthau, nálunk színpadon anno Garas Dezső-Darvas Iván, most Kern András-Lukács Sándor felállásban) nemcsak a jól ülő poénok, hanem azok mélyén/mögött a személyiség bugyrait feltáró színészmunka vitte sikerre. Ahogy viszont bejön Nyertes Zsuzsa sírós pityerrel, és fogadja Borbás Gabi nyegle szivéllyel, már az antré rosszat sejtet. Ők ketten – alighanem, mert ketten vannak –, az egymás szavába vágás dacára érthetőek, viszont ez nem emel a nívón: nevetésük és sírásuk, kitörésük és lepadlózásuk, vagyis összes gesztusuk mű, csinált, át nem élt, mache…

Utolsó darabmentő remény a spanyol fivérek szintemelő jelenése. Szó se róla, Székhelyi József és Papp János párosba olvadása életszagúbb, ők viszont az akcentusra építkező szófacsarok sűrűjében vesznek el. Így aztán négyesben szánni valóan kínkeserves jelenetet szenvednek át. Velük együtt a röhögő üzemmódra programozott közönség. 

Azt szokták mondani, a premier olyan, mint az éretlen gyümölcs, az ízek sok-sok előadáson forrnak egybe. Alighanem, így van, mindösszesen az a kérdés: hány előadást ér meg ez a Furcsa pár.