A földművelők inkább a rügyezés és levélhullás, magvetés és a kukorica növekedése és érése szerint számolták az időszakokat. Észak-Európában is a lappok a hónapok nevét kizárólag az állatvilágtól kölcsönözték. A Skandinávok a saját hónapjaikat a mezei munkák vagy a vallásos szertartásaik szerint nevezték el, és ezek a nevek bizonyos vidékeken még most is forgalomban vannak.
A napjárású naptár a leggyakorlatiasabb valamennyi naptár között. Ilyen naptárat használunk mi is. Ezt a naptárat Cézár honosította meg Rómában i.e. 44-ben. Ez az újítás vetett véget a zűrzavaros állapotnak, amelybe a római naptár jutott.
Eleinte az évnek csak négy részét különböztették meg:
Martius-t, a tavaszt – amikor a hadsereg megindult.
Aprilis-t, a nyarat – mely mindent megnyit.
Május-t, az őszt - a legnagyobbat és legerősebbet – amikor minden megérik.
Június-t, a telet – mely a természet megifjúhodására vezet.
Később 10 db harminchat napos hónappal számoltak, és így az előző sort kiegészítették: Quntilis, Sextilis, September, October, November, December, melyeket már sorszámmal jelölték. Ennek az újításnak az volt a következménye, hogy a kezdetekbeli hónapok már megfeleltek a nevüknek.
A kiegészítő hónapokból lett Februarius – melynek neve a vallásos értelemben vet berua (megtisztulás) szóból származik.
Végre az év 12 egyenlőtlen hónapból állt, a pótlás megmaradt ugyan februárban, de elé kellett venni még a Januarius-t, mely janua, vagyis a kapu szóból származik, mert ez a hónap volt az évi ciklus megnyitója. Ez volt a Juliánus év, és miután a keresztény egyház ezt elfogadta, az idők folyamán valamennyi népnél elterjedt. A 365 ¼ napos Julianus év közelítőleg 12 perccel hosszabb volt a kelleténél.
A régi izlandiak azonban nem áldozták fel a hetet: a közönséges évet 364 naposnak, vagyis pontosan 52 hetesnek vették. Azért, hogy a naptár és a Nap közötti összhangot helyreállítsák, a szükségeshez képest 6 vagy 7 év elteltével az évet egy egész héttel kipótolták.
Kapcsolódó anyagok:
$$1436$$
$$1414$$
