A családdal való együttélés adott esetben valóban lehet kordában tartás. De ez bizonyos szintig normális, hiszen amíg otthon él az illető, addig azokat a szabályokat kell követnie, amiket a szülei diktálnak. De minden fiatalnak ennyire sanyarú lenne a sorsa? Hány esetet ismerünk – akár a hírekből is –, hogy egyik-másik milyen hosszú pórázra van eresztve! Hiszen azt minden szülő másként ítéli meg, hogy mennyit engedhet meg magának a gyereke.

Az biztos, hogy a szülői házban eltölteni jó néhány évet – még az érettségi után is –, nem más, mint biztonság, gondtalanság, egyfajta „nyaralás”. Az is igaz viszont, hogy akik még huszonévesen is a szüleikre támaszkodva „semmit tevékenykednek”, azok többségükben még nem találtak magának egy biztos megélhetési pontot, s így az együtt lakás inkább kényszerűség.

Ahogy azonban telnek az évek, lassan nem mondhatunk mást: ez bizony ciki! Egyáltalán mi az a felső korhatár, amíg elfogadható az az érv, hogy „még mindig nem találtam állandó munkát, nincs pénzem saját lakásra”. De őszintén! Valóban nem talált, vagy nem is akar önálló keresettel rendelkezni? Ezt az állapotot lehet húzni egy bizonyos ideig, de nem a végtelenségig. Ha valaki már a 30. életéve felé tendál, és még mindig a családjára támaszkodva tengődik, az bizony merőben égő. Ezt nem lehet másnak nevezni, mint lustaságnak. Naplopó? Semmire kellő? Elég sok néven nevezhetjük őket, de az tény, hogy manapság ezt elítéli a társadalom. Akár úgy is mondhatnánk, hogy eltapossa azokat az embereket, akik nem képesek önállóan érvényesülni az életben, és akik nem képesek megtalálni a helyüket a világban

Mert a jövőnkért saját magunk felelünk, tehát saját magunknak is kell biztosítást kötnünk rá.

Kapcsol

$$65$$