Telt múlt az idő, felcseperedtem, az általános iskolai tanulmányaimat befejeztem Jött a pályaválasztás, ami igen nehéz volt, mivel édesapám hallani sem akart a választott szakmáról. Fodrász szerettem volna lenni. Felvételiztem, ahova nővérem kísért el. Felvettek, de le kellett mondanom róla.
Így egy évet jártam szakközépiskolába, de az élet közbe szólt, édesanyám beteg lett, és kellett valaki, aki segít neki és a családnak. Voltak állatok, akiket el kellett látni, mert a testvéreim és apukám dolgozott.
Jött a sorscsapás: édesanyám 64 évesen elhunyt. Számomra nagyon borzasztó volt. Azt hittem, hogy utána halok. Ott maradtam három férfivel, édesapámmal, két bátyámmal. Innen kezdődtek számomra a gyötrelmes időszakok. Meg kellett tanulni főzni, kenyeret sütni, tehenet fejni…, mindezt alig 42-kilósan , mert nagyon sovány leányka voltam.. Mivel édesapám idős ember volt, követelte tőlem, hogy azokat az ételeket, amiket anyukám főzött, én is készítsem el. Magamtól kellett megtanulni a különböző ételek elkészítését. Nem szégyellem bevallani, nagyon sok minden nem sikerült, azt megették a cocák, de az biztos, hogy megtanultam főzni. Azért vagyok ilyen biztos magamban, mert bárkit megvendégelek, mindenki dicséri az ételt, amit feltálalok. De akkori tudatlanságom nagy űrt hagyott bennem, mindig megalázottnak éreztem magam. Életem során elkísért a kisebbségi érzet, bárhova mentem mindig úgy éreztem, én vagyok a legbutább a földön.
Időközben megtaláltam társamat. Összeházasodtunk, megszületett szerelmünk gyümölcse, első fiúnk, László. Nagyon boldogok lettünk volna, de ott volt az öreglegény bátyám, aki mindig hozott kis keserűséget életünkbe. Sokat dolgoztunk férjemmel. Voltak állatok, jártunk kapálni zörgő órával zsebünkben, mert kétóránként mentünk etetni a kisfiút. Öreglegény bátyám nagyon szerette fiúnkat. Nem volt durva, de nem vetette meg az italt, borzasztó volt várni az estét, ugyan megint, hogy fog haza jönni? Jó isten segítségével egyszer csak neki is megtaláltuk élete párját, és kiházasítottuk. Közben már várandós voltam második gyermekünkkel. Ekkor újabb csapás: édesapám beteg lett. Nem sokkal később második gyermekünk is megszületett, Gábor.
Nagyon boldogok voltunk. Múltak a hónapok, mivel nem volt munkahelyem, így minden juttatástól elestem. Gábor fiunk nem volt még kétéves, mikor elmentem dolgozni. Anyósom vigyázott rá, és mindeközben meghalt édesapám. Férjemmel egy munkahelyen dolgoztunk, így napközben meg tudtuk beszélni gondjainkat. Közben szakma, és iskolai végzettség nélkül dolgoztam raktárosként. Majd munka és két gyerek mellett beültem az iskolapadba, leérettségiztem. Munkahelyemen is jártam a ranglétrát, voltam raktáros, majd leíró könyvelő, bérelszámoló. Megint jött egy iskola, hogy szakmám is legyen, elvégeztem Társadalombiztosítási ügyintéző tanfolyamot középfokon. Boldogan éltünk, de nagyon sokat dolgoztunk, hogy gyermekeinknek mindent meg tudjunk adni. Nagyon sokat mentünk kirándulni, nyaralni nagyon szép volt ez az időszak. Tettünk a férjemmel egy fogadalmat, amikor gyötrődtünk a nehézségektől, hogy mindent elkövetünk a gyermekeinkért, hogy nekik ne kelljen szenvedni, és megküzdeni mindenért. Aztán jött az első bánatunk: férjem cukorbeteg lett. Mindent elkövettünk, hogy az életünk ne szenvedjen csorbát, éltünk, mint mások, dolgoztunk tovább. Gyermekeink nőttek, Ők is sokat segítettek az otthoni munkában. Rengeteg sertést meghizlaltunk, hogy a kitűzött célt elérjük. És hát jött az újabb csapás megállapították, hogy a férjem bal veséjében daganat van. El nem tudtam képzelni mi lesz velünk, daganat hallatára megborzadtam, mi lesz most?
Megtörtént a műtét nehezen, de túl jutottunk rajt. Nagyon sokat imádkoztam, olvastam, megint fogadalmat tettem, ugyan is mindig csak használt autóink voltak. Megfogattam ha a jóisten segít és meggyógyul a férjem akkor új autót veszünk. Jóisten segítségével, meg a sok munkával el értük a célunkat. Meg lett az új autó, kis Suzuki, nagyon örültünk. 1992-ben megtörtént a műtét. Kisebbik fiunk Gábor nagyon sokat segített otthon, ott volt a sok hízó, ami leadásra várt. Férjem közel állt a depresszióhoz nagyon sok segítségre volt szüksége. Hetente jártunk a kórházba ellenőrzésre, de idegileg egyre lejjebb került, mert nem akarta leszázalékoltatni magát. Sors kegyes volt hozzám, mert egyik napilapban találtam egy cikket, ami ránk illett, hogy a nagyműtét mély depresszióba sodorja az embert. Volt mellette egy javaslat, hogy a magnézium, és a vas pezsgőtabletta mennyit tud segíteni. Saját felelőségemre el kezdtem a kúrát, hála a jó istennek segített. A férjem újra a régi lett.
Novemberbe műtötték, következő év május 2-án már dolgozott. Tovább dolgoztunk, kisebbik fiúnk megházasodott, a nagyobbik fiúnak Dombóváron vettünk lakást, mert Ő ott dolgozott szakácsként. Maradtunk ketten. A fiúk, ha tehették jöttek segíteni. Megszületett első unokánk, kislány nagyon boldogok voltunk.
Derűre ború szokták mondani, nagyobbik fiúnk megtalálta párját megházasodott, kisebbik fiúnk meg elvált. Ekkor azt hittem most már csak a jó jöhet. Hét éven át, amíg az életünket éltük, azt hittük minden a legnagyobb rendben van, hát nem így volt. Újabb nagy problémával találtuk magunkat szembe. Sajnos a sorscsapás mindig utolért bennünket a férjem másik veséjében is daganatot véltek felfedni. Nagyon nagy küzdelem volt, mert ekkor váltottam munkahelyet, bekerültem egy autó kereskedésbe, ahol minden adminisztratív munkát én végeztem.
Újabb iskolát jelentett, elvégeztem a Mérlegképes Könyvelői iskolát. Férjemet Pécsett megműtötték, kivették a másik vesét is. Ez volt ám az igazi érvágás, nem tudtam, mi jön ezután. Szegény orvosokat kikészítettem kérdéseimmel, hogyan tovább? Nem győztek vigasztalni, hogy van dialízis, minden másnap elviszi az autó, kezelés után meg hozzák haza. Ő ettől élheti normálisan az életét, mondták Ők. Ez sajnos nem így lett, mert az élet megint közbe szólt, a szeme egyre jobban romlott, majd látását is elveszítette. Minden problémával egy időben kisebbik fiunk megtalálta párját, boldogok voltak, albérletbe laktak. Nem volt jó, mert abban gondolkodtunk, hogy ha albérletet fizet, akkor fizetheti saját lakása hitelét is. Kezdtünk lakást keresgélni, de közben nekünk is kellett saját részre keresni, mert a munkahelyem Dombóváron volt, férjem látása pedig rohamosan romlott. Nagyon sajnáltuk a szépen rendbe hozott családi házat ott hagyni, de nem volt más megoldás. Nem tudtam volna más naponta négyszer a 18 kilométert megtenni, hogy ellássam Őt.
Közben megszületett 2001-ben unokánk, Ádám, nagyon szeretjük Őt , mindenki szemefénye volt. Meg lett a lakás mind két fiunk, és mi is dombóvári lakosok lettünk. Férjemet minden másnap viszi az autó Szekszárdra kezelésre. Hajnalban négykor kelünk, mire elkészülünk itt az autó. Délután egykor várom Őt haza. Most hogy nyugdíjas lettem, sokkal könnyebb, de addig nagyon fárasztó volt. 2007-ben szomorúság mellé öröm is társult fiú unokánk született Máté.
Igazából gyermekeink, és unokáink jelentik nekünk a boldogságot. Sajnos, a papa csak leírás alapján ismeri az unokáit, de nagyon szereti Őket.
Ez az én életem története, ahogy kezdtem szomorúsággal, úgy fejezem be életemet. Úgy tűnik a jó isten ezt mérte rám, adott nekem egy nehéz keresztet, hogy cipeljem. Azért imádkozom, hozzá, hátha tartogat számomra jobb jövőt. Gyermekeink megint egy kicsivel odább léptek, Budapestre költöztek, mi meg maradtunk. Egy kicsit szomorú vagyok, mert megint magunkra maradtunk. De megpróbálok erős lenni.
Lippert Lászlóné, Terike
(Továbbra is várjuk leveleiteket: info@donna.hu)
