Leültem, és vártam a soromra, míg az ambuláns rendelésre érkezett 5. osztály összes tagja nem végzett. Ők az éves rutinvizsgálat miatt jöttek, mely során csak megkocogtatják a fogaikat, és rögzítik a kartonjukra a változásokat, vagy csak egyszerűen dicséretet kapnak a tökéletes fogsorukért. A középiskola befejezéséig, évente legalább egy alkalommal, ellátogatnak az osztályok egy szűrővizsgálatra, és ha bármilyen probléma felmerül, akkor visszarendelik őket kezelésre. Ez csak egy szimpla vizsgálat, amikor a doktor néni nem fúr-farag, nem „bántja” őket, mégis ijesztő hangokat lehetett hallani az ajtó túlsó oldaláról. Ekkor felmerült bennem a kérdés, hogy vajon miért félnek egy egyszerű vizsgálattól?

Türelmesen kivártam a soromat, az osztály megkönnyebbülten, de még sóhajtozva távozott, és már lelki szemeim előre láttam is a következő perceket. Beléptem a rendelőbe, és egy barátságos, középkorú doktornő fogadott széles mosollyal, aki azonnal el is kezdte magyarázni, hogy milyen nehéz helyzetben van, hiszen ő csak gyerekekre specializálódott – felnőttekkel nem foglalkozik –, és sajnos a kicsikkel sok gond van a vizsgálat alatt. Igyekszik türelmesen és gyorsan megvizsgálni őket, mégis legtöbbjük rúg, csíp, harap, földhöz veri magát, és nem értik meg, hogy nem fájdalmat akar okozni nekik. Az információáradat közben futólag körülnéztem a rendelőben, amely szinte ugyanúgy néz ki, mint bármelyik másik. Eléggé ijesztő lehet a gyerekeknek a sok éles, kampós, fémesen csillogó műszer, és a váróteremben ücsörgők nyugalmát még jobban felkorbácsoló fúró idegtépő hangja.

Beültem én is a székbe, hiszen így akarta szemléltetni a doktornő, hogyan zajlik egy szimpla vizsgálat. Nagyra nyitottam a szám, és elkezdődött a jól begyakorolt „rutinvizsgálat”, mely során, csak „nézelődik” az ember szájában, mond esetleg pár tanácsot, és eközben mérhetetlenül kedves, és nem látszik rajta, hogy a korábbi 5. osztályosok mennyire felidegesítették őt a hisztériás rohamaikkal. Csupán ennyiből áll a folyamat, mely után kiderül, hogy minden rendben van, vagy az észlelt „hibák” után minél előbb visszahívja a páciensét tömésre, húzásra, fogszabályzásra. Elmondta, hogy lehet, az lenne a megoldás, ha egy ideges gyerekkel ellátogató szülőt is ugyanígy megvizsgálna, mielőtt magát a gyereket beültetnék a székbe, így ő is látná, hogy nincs oka aggodalomra. Valamint az is könnyítene a helyzeten, ha még otthon felkészítenék arra, hogy ne féljen, nem fogja őt bántani a doktor néni.

Általában délutánonként vannak a kezelések, és kíváncsian vártam, hogy az érkezők hasonlóan reagálnak-e a feléjük közeledő injekciós tűkre, és társaira, mint a délelőtti csoport. Meg is érkezett egy páciens, akit tömésre rendeltek vissza. Tomi nem akarta kinyitni a száját, hiába könyörgött neki a doktornő, így kudarcba is fulladt az egész beavatkozás. Hosszas siránkozás után kijött a rendelőből, és a később érkezettek mosolyogtak is szegényen, hiszen Tomi egy 16 év körüli, langaléta srác volt, aki annyira rettegett a fogászattól, hogy lyukas foggal és felzaklatott állapotban távozott. Sajnos ez a „látvány” felkorbácsolta az ott ücsörgő 8-10 évesek nyugalmát, akik szintén hasonlóan reagáltak a doktor néni közeledésére.

Minden kezelés közben a doktornő elmesélte a rémült gyerekeknek – figyelmük elterelése érdekében–, hogy a fogaiknak milyen barátai és ellenségeik vannak, és hogy ne kelljen legközelebb ilyen fájdalomban részesülniük, rendszeresen, és helyesen mossanak fogat. Mellesleg, ha a gyerek kibír egy apró szúrást, egy tömés előtt, akkor később semmit sem fog érezni, de hiába magyarázta nekik a doktornő és az asszisztense is, ők nem voltak hajlandóak ezt elhinni. Mindenki kivétel nélkül jutalmat kapott, még akkor is, ha nem nyitotta ki a száját, és nem történt semmilyen beavatkozás. Sokan csak felmarkolták az ajándékba kapott matricákat, vagy ceruzákat, és kiviharzottak a rendelőből. A doktornő pedig mosolyogva, de kimerülten roskadt le a nap végén a székére, de lehetett rajta látni, hogy megviselte őt a sok hisztis gyerek.

Csodálom, hogy egy fogorvosi rendelő dolgozói mennyire kiegyensúlyozottak, nem idegesek, és mosolyogva állnak az összes félős gyerek rendelkezésére. Sajnos sok esetben a szülők sem tudnak mit tenni, pláne, ha ők is félnek a fogászattól, ez az ördögi kör megoldása valószínű még sokat várat magára.