Erre egyértelműen nem lehet válaszolni, hiszen sok más tényező is befolyásolja a gyermek személyiségfejlődését. Bármennyire helyes is egy módszer, ha az anya például állandóan ideges, nyugtalan és nem tud kellő figyelmet és elegendő szeretetet nyújtani gyermekének, akkor minden jó szándék hiábavaló.

Az is megzavarhatja egy gyermek lelki nyugalmát, ha nagyon eltérő nevelési módszerekkel szembesül. Mást tart jónak az apa, az anya, a nagyszülők, az intézmények: az egyik inkább csak büntet, a másik folyton dicsér, stb. Az elvárások átláthatósága, illetve a cselekedetekért járó egyértelmű dicséretek és büntetések nyújtanak ugyanis támaszt a gyereknek, s minél inkább tisztában van azzal, mi helyes és mi nem, annál inkább biztonságban érzi magát. Ez pedig a lelki fejlődés egyik legfontosabb eleme! És nem feltétlenül az a fontos, hogy betartja-e a szabályokat, hanem az, hogy tisztában legyen velük!

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy senki nem képes arra, hogy mindig következetesen ugyanúgy forduljon gyermekéhez. A sikoltozó, hisztis kétéves, a dacos hároméves, vagy az ajtót bevágó kamasz, bizony még a legnyugodtabb szülőkben is felébreszti az ördögöt időnként. Általában elmondható, hogyha az esetek 60-80%-ban következetesek vagyunk, az már jó eredmény, és kiváló támpontot, és biztonságérzetet nyújt a gyermeknek.

A nevelési módszerek közül mindenképpen a legrosszabb a következetlenség. Amikor a szülő egyszer megdicséri csemetéjét, majd máskor, ugyanolyan helyzetben leszidja, vagy nem törődik vele, akkor a gyerek lelke „lebegni” kezd. Nincs kapaszkodója, nem tudja, szeretik-e őt egyáltalán. Nem tanulja meg, hogy ki is ő valójában. „Jó vagyok? Rossz vagyok?” – ez a dilemma szorongással tölti el, még ha nem is tudja megfogalmazni ezt pontosan. Énképe és önértékelése szenved csorbát ilyenkor, ezek pedig meghatározó személyiségvonások, amelyek egész további életét befolyásolni fogják.

 Ez a „nevelési módszer” – inkább csak idézőjelben nevezzük ezt módszernek –, leginkább azokban a családokban fordul elő, ahol a szülők túlságosan el vannak foglalva magukkal, például azért, mert deviáns életmódot folytatnak, legtöbb esetben alkoholisták, vagy, mert őket is így nevelték. Ez utóbbira jó példa az állami gondozottak családalapítása: a legtöbb esetben a gyermekeik is az intézetben kötnek ki. A második legrosszabb módszer a túlzott fegyelem és az igen magas elvárások. Azok a szülők, akik legtöbbször a büntetést alkalmazzák, a gyermek önértékelését ássák alá. Hiszen ezt a gyerek úgy éli meg, hogy ő mindig rossz, meg sem említik, hogy ő azért jó is, okos is, szép is… Az ilyen gyerek előbb magába fordul, később pedig a legtöbb esetben önbizalom szegény és/vagy agresszív fiatallá és felnőtté válik.

A legrosszabb persze az, amikor igen súlyos testi fenyítésekkel igyekeznek „nevelni”, és minden vétséget büntetéssel torolnak meg. Az ilyen szülők elve az, hogy a szigor és a fegyelem kell, ez csak megerősíti a gyereket. Sajnos, ennek éppen az ellenkezője történik: a gyerekben felgyűlik az agresszió, amit később vagy maga ellen fordít, vagy más, nála gyengébb ellen.

De ez a szituáció nem azonos azzal, amikor a hagyományos értelemben vett gyermekbántalmazásokról esik szó. A szülők, amikor kegyetlenül megverik – akár halálra verik – gyermeküket, akkor nem nevelnek, csak gonoszak, buták, vagy éppen részegek… (A következő részben a pozitív megerősítésről írunk)

Kapcsolódó anyagok: 

$$1194$$

$$856$$

$$726$$