Egy kutya-nevelési példával illusztrálnám először, hogyan is működik a pozitív megerősítés. Egy lompos jószág imádta gazdáját, és amint meglátta, a nyakába ugrott, nyalogatta az arcát. S minthogy az állat egy nagy testű kutya volt, a gazdája pedig egy nyugdíjas néni – bizony már komoly balesetveszélyt jelentett az eb eme szokása. Próbálta lekergetni, rákiabált, ráütött kézzel, újsággal – semmi nem használt. Egy tréner javaslatára a néni új módszerbe kezdett: egyszerűen nem foglalkozott a kutyával, ha az felugrott rá, nem beszél hozzá, nem hessegette. Ám amikor végre négy lábra ereszkedett, akkor azonnal megsimogatta, kis jutalomfalatkákkal halmozta el. Mi lett az eredmény? A kutya 15 (!) perc alatt leszokott neveletlenségéről! – legalábbis ezt állította néni.

A pozitív megerősítés ilyen egyszerű: mindig dicsérni kell, ha jó a gyerek. Századszor is jár egy jó szó, egy mosoly, egy köszönöm szépen, ha éppen segít valamiben.  Ha olyat tesz, ami nem helyes, akkor a legegyszerűbb nem észrevenni a dolgot. Ha komolyabb dologról van szó – például a tüzes vaskályhához nem kéne hozzányúlni, és a villamos alá sem kell beugrani –, akkor egy ölelés kíséretében jöhet a nyugodt, higgadt magyarázat: tudod kicsim, ez nem helyes, ez azért nem jó, mert…, ezt nem szabad, mert…, ezt inkább úgy kellene csinálni, hogy…

Hihetetlen dolog, de a gyereknél ez beválik! Nem is érti a magyarázat lényegét – hogy érthetné egy kétéves, hogy mi az a kályha, tűz, forróság, égés, kórház –, mégis hozzászokik, hogy neki elmagyaráznak dolgokat. Ráadásul, ha belegondolunk, logikusabb is ez, hiszen például nem tudhatja egy gyerek, hogy a pohár törik, vagy ha ezt el is mondják neki, nem érti, mi az, hogy eltörik, és pláne, hogy ez miért baj. Ha ezek után büntetést kap – nem a tízéves, hanem mondjuk a hároméves –, az jogos? És ha véletlenül törte el egy nagyobb gyerek, jogos a büntetés? Mi talán nem törünk el időnként ezt-azt?

Gyerekpszichológusok azt javasolják ilyen esetekre, hogy ismét csak a jót hangsúlyozzuk ki. Például: nahát, milyen rendetlenség van a szobádban, pedig te olyan rendes gyerek vagy, és úgy szereted, ha minden a helyén van! Vagy: eltörtél egy poharat? Pedig te olyan ügyes szoktál lenni! Máskor kicsit figyelj jobban!

Persze vannak esetek, amikor a szülő ordít, vagy netalántán üt is. Ha a gyerek el kezd kirohanni a forgalmas útra, bizony üvölteni kell, hogy megálljon. És előfordul, hogy fáradt a mami, papa, és a gyerek éppen akkor kezd egy ordenáré hisztibe – én még nem hallottam olyan anyáról, akinek a keze egyszer se lendült volna. Ilyen esetekben azonban érdemes utólag elgondolkodni azon, hogy tényleg a gyerek volt-e annyira rossz, hogy „megérdemelte”, vagy csak a szülő idegei mondták fel éppen a szolgálatot.

Mert bizony, a legtöbbször nem a gyerek volt a bűnös. És akkor oda lehet menni hozzá, bocsánatot kérni, és elmagyarázni, hogy „ma a mama nagyon fáradt, ezért volt ilyen…, de kicsim, légy tekintettel a mamira is, és ha nagyon fáradt, akkor ne rosszalkodj.” Ezzel nemcsak a lelki békéjét hozzuk vissza, hanem az empatikus készségeit is fejleszthetjük.

Sokan úgy vélik, hogy ezzel a módszerrel elkényeztetett és beképzelt gyermekeket nevelünk. Pedig ennek éppen az ellenkezője igaz. A beképzelt ember, aki lenéz másokat, mindig másokhoz viszonyítva emeli ki önmagát. S éppen azért van erre szüksége, mert rossz az önértékelése.

 Az az ember – gyerek vagy felnőtt –, aki tisztában van saját értékeivel, aki tudja, hogy ő „jó”, nincs szüksége ilyen hasonlítgatásokra, és önmaga fényezésére. Ahogy tiszteli és szereti önmagát, ugyanúgy tisztelni és szeretni fogja embertársait is.  

Kapcsolódó anyagok:

$$1234$$ 

$$952$$