Látom az arcodon, hogy bánt valami, s mohón nyeled a könnycseppeket, hogy ne vegyem észre arcodon, a bántó szikráját a keserűségnek. Látom, én látom, mégsem szólok egy szót sem, olyan, vagy mint egy beteg madár ki gubbaszt a sötétben. De megelégelem e földi kínt, s odamegyek hozzád, orcádat felemelem és letörlöm patakzó könnyeidet. Most nézz a szemembe! Mondom én, nem látod, hogy a szívem érted gyötrődik? Nézz a szemembe, s lásd a fényt, a reményt! Mit e szerelem szül nekünk, tán megmentheti, megmenthet mindent. Olyan erős ez a tűz most én bennem, mi a szememben visszatükröződik, annak te vagy a fénye, az, maga csak az a igaz szerelem. Látod hogy lobog ez a tűz? Értem, te érted. Lobbog és dolgozik, mert szeret téged. Téged szeret csakis téged, szerelemmel, vággyal, mindennel. Nézz a szemembe! Csak nézz a szemembe! Most nem számít semmi csak te meg én, hagyjuk itt a világnak az összes keservét. Nézz a szemembe! S én mondom majd, hogy szeretlek, szeretlek. Nem hiszed? Hogyan bizonyítsam be az egyetlen tiszta érzelmet? Csókkal? Öleléssel? Szép szavakkal? A befejezés mindig ugyanaz marad az ajkam, keresi ajkadat…