Szerzőtársam a szemétláda sofőrök ecsetelésével kezdi cikkét – s ez bizony egy olyan terület, amely esetében kénytelen vagyok egyetérteni. A vezetők egy része egyszerűen normális, és teszi a dolgát, más részük egyenesen jó fej, s harmad részük tartozik a szemétládák közé. Ők azok, akiknek például néha szólni kell, hogy „tisztában van vele uram/hölgyem, hogy a járművön élő emberek utaznak?” Mert úgy tűnik, többen elfeledkeznek erről. Például amikor az ülő(!) idős ember leesik a székről, mert úgy kanyarodik a busz – holott semmiféle közlekedési kavarodás nem indokolja az akciót. Fékez, gyorsít, kanyarodik, talán éppen Mogyoródon képzeli el magát, ki tudja. Lehet, hogy vezetési manőverei a vezetőülésben elhelyezkedve nem okoznak neki problémát, ám az utasok bevagonírozott marhák módjára dőlnek, esnek…
A szemétládák azok is, akik nem várják meg az utasokat. Sietnek, tartani kell a menetrendet, futhat a reggeli hidegben az óvodás gyermek, idős néni, bárki a busz, villamos után. Vagy az ember még éppen felugrik, és máris rácsukják az ajtót, és nyomják a gázpedált. Ami egy fiatal esetében még nem nagy gond, elkapja a kapaszkodót, s miután csillapodott zihálása, elindulhat befelé az utastérbe. Ám én naponta utazom egy háromévessel, és hetente minimum 3 alkalommal csapják ránk az ajtót: kicsit lökök a gyereken, hogy mégse a fejét, lábát, karját csapja össze az ajtó, majd elkapom, hogy a hirtelen indulás után ne fejeljen egyenesen előre. S tudjátok, mi a röhej? Mindig megnézem leszálláskor az ilyen vezetőt magamnak: szinte kivétel nélkül nők! Lehet, hogy nincs gyerekük? Vagy elfelejtik, hogy én (és te és ő) fizetem őket? Hogy tőlem kapják a fizetésüket – bérlet, jegy és adók formájában –, azért, hogy engem elvigyenek? Mi lenne, ha egy taxis nem állna meg, hanem futnunk kéne utána?
Szóval, van bajom a BKV-val éppen elég. De nem az ellenőrökkel. Biztos az ő körükben is létezik a hármas felosztás: normálisak, jó fejek és szemétládák, s lehet, hogy én csupán azon szerencsés utazó egyike (egyetlene) vagyok, aki kizárólag a normálisokkal és a jó fejekkel találkozik. Számtalan segítséget kaptam tőlük, például amikor megzabolázhatatlan hisztis gyermekemmel utaztam. Előkerült egy kis darab csoki, egy darab jegy – igazi kincs egy kicsinek –, s számtalan kedves mosoly és szó.
Amikor még babakocsival közlekedtünk, a Nagyvárad téren – ha éppen állt ott ellenőr –, mindig felkapták a kocsit, és ők vitték le. Normális esetben csak néznek a bejáratnál, egy pillantás a bérletre, majd szinte az esetek 100%-ban válaszként jön a „köszönöm”. Mondom, lehet, hogy én vagyok szerencsés kivétel, de soha nem találkoztam bunkónak nyilvánítható ellenőrrel. Igaz, van bérletem, ha látom őket, felmutatom, általában egy mosolyt is küldök feléjük, elvégre rövid interakciónk során nekem is illik valamiféle jelzéssel élnem irányukban. (Ez nem kötelesség, csak jó modor.)
Nem tartom sem rossznak, sem megalázónak, hogy fel kell mutatnom a bérletem. Olyan helyre teszem, hogy könnyen elérhessem. A napi jelenet éppen annyira természetes számomra, mint az, hogy vásárlás után beállok a pénztárhoz és fizetek. Ott sem szólítanak fel külön arra, hogy „vásárlás után legyenek szívesek a kasszáknál fizetni”.
Hazánkban persze az ellenőrök gyűlölete amolyan népszokás vagy néphagyomány, ami még azokból az időkből maradt ránk, amikor a szocializmust építve az ellenállás egyik módja volt, hogy nem vettük meg az 1 forintos jegyet. És boldogan kacagtunk, ha sikerült becsapnunk az ellenőrt. De ezen lassan ideje lenne túllépni. A közlekedés egy szolgáltatás, amiért fizetni kell, ugyanúgy, mint a kenyérért. Aki ezt nem teszi meg, az lop. Az ellenőrzés módja nem a legideálisabb – tényleg uncsi egy út alatt kétszer, vagy akár háromszor is előbányászni a bérletet –, de amíg utastársaink egyharmada a lopósok közé tartozik, addig mire számíthatunk? Ismét egy bolti példával élve: ha egy boltban az emberek egyharmada fizetés nélkül távozna rendszeresen, akkor ki lepődne meg azon, ha a kijáratnál mindenkit ellenőriznének előbb-utóbb?
A BKV persze nem ezektől bűzlik igazán, inkább azért, mert felfuvalkodott vállalat, egy hólyagszerű képződmény, amelyet képtelenek rendesen megszervezni és irányítani. De ez már egy más kérdés, ezzel foglalkozzanak a közéleti, gazdasági és politikai újságok.
Az emberek szintjén a helyzet sokkal egyszerűbb: a szabályok betartásával vehetjük igénybe a szolgáltatást. Jó lenne, ha lassan már végre nem az egyenruhába bújt ellenőröket bántanánk állandóan, hanem inkább azokra morognánk, akik bliccelnek. Mert ők a rosszfiúk. Még akkor is, ha a szabályok morc őrzői időnként átmennek bunkóba, és a bliccelők sem mindig tehetnek igen szorult anyagi helyzetükről…
Kapcsolódó cikk:
$$2502$$
