Dől a napmeleg a Balaton partján, csuromvíz verejtékileg minden élőlény. Zömülnek a népek, apraja, nagyja a tóhoz, aztán odaérve uzsgyi, bele a vízbe fejbúbig meg tovább. És jönnek persze kutyakiegészítős egyedek és családok, és azok is a tónak neki, csakhogy a négylábú, az nem. Ott a tábla, piros szélű körben áthúzott eb. Nekik a parttól egy lépést se tovább, sőt, jobban akkor járnak, ha egy lábukat se teszik a partra. Mert dádá. Keményen. Törvény van meg szigor. Mese nincs.

Szó se róla, megberzenget, amikor hallom, hogy itt-ott a világban, milyen luxus övezi a kutyust, hogy annyi jár neki egy nap, amennyiből egy zambiai nagycsalád hónapokig ellenne. Tele a világ abszurd igazságtalansággal, még népmesei szinten sem lehet komolyan venni az egyetemes emberi egyenlőséget célzó „élni és élni hagyni” („leben und leben lassen”) álomszlogent. Így aztán most nem szociózom. Azaz nem társadalmi mélyfúrok.

Megértem én, hogyne érteném a tiltás alapmotívumát. Nálunk az ebtartás balkáni állapotokat tükröz (sok minden mással együtt), kampány ide, szép szó oda, a főokként előhozott kutyavégtermék gazda általi eltávolítása, mint falra a borsó. Lapát, nejlonzacskó, nejlonkesztyű preventívszerelés a honi ebtulajokba nem szervesült, naná, hogy a játszótereket, parkokat védendő, ki lett találva a tiltótábla. Bizonyos pesti kerületekben pedig jobb, ha az ember nem felfelé, mondjuk a szecessziós/bauhaus épületek oromzatára, hanem lefelé a lába elé néz.

Ezzel együtt higiéniai megfontolásból továbbharapódzott a táblázás, átesve a ló másik oldalára. (Ha nem lenne képzavar, kutyaoldala is lehetne). Nem mondom én, a strandnak kijelölt, sekélysávos, térdig érő, kiskorúakkal teli szakaszon még csak-csak, ámbár jegyzem meg, a kutya egyáltalán nem piszkít a vízbe, az embernek és ember gyerekének pedig kifejezetten szokása. Vélhetően a törvényhozó is tudja, ezért inkább a szőr, a koszos szőr – beleértve bolhát, rühet és mást – okán tiltja ki a vízből az ember leghűségesebb barátját. Még ez is hagyján-hagyján, de már nem olyan nagyon.

Az viszont végképpen nem, hogy ott is tilt tábla, ahol ember és ember gyereke be nem mehet a vízbe, vagyis nem strand. Vajon miért? Koszolja az a kutya a Balatont? Ne hülyéskedjünk már!

Nem tudok mást kitalálni, mint azt, hogy itt megint a néplélekig ható gyűlöletről van szó. Angliában például nem engedik be a kocsmába a kutyát, viszont a kocsmaajtó előtt tálakat helyeznek el, benne vízzel. A be nem engedett kutyáknak. Vagyis, szabályoznak, de nem gyűlölnek. Ha nem az össznépi gyűlöletre jutottam volna gondolati szinten, rácáfolt volna a puszta valóság. Mégpedig a következőképpen:

Esteledik, napnyugta után vagyunk egy órával. Kihalt a balatonföldvári part. Meg a víz, ameddig a szem ellát (jó időben Füredig).  Barátommal és két kutyájával sörözéssel egybefűzött kóborlással ütjük agyon az időt. Ballagunk a partra. Noha az öbölszerű képződmény nappal sem strand, ott a tiltótábla (valaki csúszópénzért annyit rendelt, hogy oda is jut, ahová jogszerűen és épeszűen nem kéne?) a közepén olyan slendrián és félreérhető módon, mintha feljogosítana a két széle kutyaúsztatásra. Vízért, merítkezésért csahol a két kutya, nézünk balra, nézünk jobbra, előre és hátra, sehol senki… Zsupsz, be az ebek a vízbe. Nem telik el öt perc vidám viháncolás, megjelenik, és mellénk parkol egy rendőrautó. Kiszáll a hatóság, személyi, satöbbi, és hát hogy a tábla. Mi nem úgy értjük. Ők meg nem úgy, ahogy mi. Ők a hatóság, ők az erősebbek, ők győznek. Kutyák ki a vízből, és a bünticsekk.

Miután túlvagyunk az egészen, mondom az egyik rendőrnek, milyen jó lehet nekik, mennyire ráérhetnek, hogy minket hesszeltek. Á, dehogy, rázza fejét, hajnalig úszkálhattak volna a kutyák, ha nem szól be mobilon az egyik parti ház tulajdonosa. Igaz, pár száz méterre van innen, de messzelátóval kisasolta. És hát gyűlöli a kutyákat, a kutyás gazdákat, ráadásul mellette a törvény. Az emberek már csak ilyenek. Én erre azt mondom, hogy megkóstoltatnám egy rendőrkutyával. Rám néz, nem szól semmit, de úgy veszem ki, bólogat.

Kijön a két eb, rázza bundájáról a vizet, lefröcsköli a rendőrt. Fel sem veszi. Nem gyűlöl. A törvényt érvényesíti. Ahhoz, hogy rossz a törvény, nincs köze. A kutyának sem. Mindössze sújtva van vele. Legalábbis ezen a nyáron, ami szép lassan a hátunk mögött van. Itt a nyakunkon az ősz, aztán meg a tél. Ha erős telünk lesz, befagy a Balaton, és most beugrott egy nagyon gyenge poén, mindegy, hangulatjavító zárásként mégis leírom: tilos fakutyáknak is?