Fiatalon többségünk elégedetlen mindennel: külső-belső tulajdonságok, testalkat, intelligencia hányados, született társadalmi helyzet – és még sorolhatnám, hogy hány forrongó gondolat fogalmazódik meg egy ifjú kamaszi lélekben. Abban a korban semmi sem felel meg: mért így áll a hajam, túl rövid a lábam, olyan hosszúak a végtagjaim, mint a marionett bábnak, nem lehet így normálisan felöltözni, mért éppen ebbe a családba kellett születnem, engem senki sem ért meg – csak néhány abból a sok-sok világvége problémából, ami serdülő, 14-17 éves kor között jóformán mindenkinek gondot okoz.
Később pedig kezdődnek a párkapcsolati problémák. Nagyon hamar van ez, hiszen nincsenek tisztában semmilyen belső értékrendi elvárással a fiatalok, és máris „felnőttesen” kéne viselkedniük a kapcsolatban. Elvárásokat kellene támasztaniuk, és ugyanúgy elvárásoknak kell megfelelniük. Ezek a félig gyermek-félig felnőtt szerelmek aztán jönnek-mennek, ritkán tartanak ki akár néhány hónapnál tovább. Hiszen a kiforratlan egyéniség még azt sem tudja, mit szeret a másikban. A kamaszkor vége felé, 18-20 év környékén a lányok komolyabban szeretnék gondolni az elkezdett kapcsolatokat – a hasonszőrű fiúk meg egyáltalán nem. Ők még élnének néhány magányos, vagány, bulizós-csajozós évet. Hiába is ragaszkodnak egymáshoz – általában ilyen okok vezetnek ebben a korosztályban a szakításhoz.
Ekkor köszöntenek be az első igazi csalódások. Amikor már megtöri a lány lelkét a szakítás. Mindent elkövetett és mégsem tudta megtartani – akkor már úgy érezheti: a hibát magában kell keresnie. Nem tudott a partnertől visszaigazolást kapni arról, hogy ő jó ember, megfelelő partner, hogy szerethető és szép. Hiszen a pasi lelépett. Bizonyára ez idő tájt esik az első csorba az egészséges önértékelésen.
Vannak persze más területek is az életben – például továbbtanulási tervek, karrierépítés, anyagi háttér megalapozása. Aztán itt is jöhetnek jókora csapdák! Könnyen beleeshetnek már fiatalon abba a mókuskerékbe, amiből később még egy komoly szerelmi viszony is nehezen rángathat ki. Vagyis az állandó bizonyítani vágyás kényszerébe, mert könnyű azt hinni, hogy az vagyok, akit én „alkotok” magamból. Kvázi, ha én vagyok a legjobb tanuló, ha én vagyok a legeredményesebb a munkahelyemen, ha én csinálom ezt vagy azt a legtökéletesebben, ha én vagyok a legcsinosabb, stb., akkor az vagyok én Magam. Az, aki a tökélyre törekszik.
Pedig nem mindig ebben lakozik az igazság. Bizonyára akad mindenki életében olyasmi, amihez valóban a leginkább ért, amiben tényleg igazán jó. Akár csak apróságban is. De egészen biztos, hogy nem mindenben a legjobb, amihez csak kezd. Ezt el kell tudni fogadni – hiszen az ember nem tudja az élete minden területét tökélyre vinni. Hiábavaló dolog állandóan mindenkitől várni a visszaigazolást, hogy igen, te jó vagy, szép vagy, bizonyságot szerezni bármiről. Hiszen: hála Istennek nem teremtettünk egyformának. Különbözőek vagyunk, ezért hát van, aki pont ilyennek szeret minket, és akad, aki pont ezért nem.
Esendőségünkben van a lélek, ami Mi magunk vagyunk, és senki más a világon. Ragaszkodni kell az énedhez úgy, hogy sem család, sem partner, sem barát-barátnő ne akarjon annyira megváltoztatni, hogy elveszítsd saját egyéniséged! El kell fogadnod magad úgy, ahogyan vagy – a csalódásokból tanulságot vonva, megerősödve és százszor felállva –, szeretni önmagadat, hogy mások is azért szeressenek, aki vagy!
Aki elfogadja azt, hogy senkihez sem hasonlítható, egyedi és megismételhetetlen ember a világban, és biztosan szerethető, annak pozitív az önértékelése akkor is, ha tisztában van a hibáival. Aki igyekszik, de már tudja, hogy nem kell tökéletesnek lennie, mert senki más sem az…
