Engem már akkor is zavart, hogy miért éppen március 8-ra esik a nőnap, hiszen ekkor éppen Zoltán napja van, szakrális vonatkozásban pedig Aranyszájú Szent Jánosé, az antiochiai diakónusé, s úgy fest, akárhogyan nézzük, hogy ez sehogyan sem stimmel, lévén egyik sem nőnemű, na de mindegy, most már hagyjuk békén, kapáljuk el, úgy van jó, ahogy van. Az már inkább klappol, hogy nőileg éppen ezen a napon van a világméretű szolidaritás, hát legyen, kész, passz. Gond csak az, akkor mi van az évnek a többi napján a lányokkal, menyecskékkel, aktív-, elvált- és megözvegyült asszonyokkal, mi van a tiszteletre méltó matrónákkal és a szűzies hölgyecskékkel, kisasszonyokkal, anyákkal és nagyanyákkal, a kacér fehérnépekkel, egyszóval valamennyi nővel, ha ezen a napon jól megünnepeljük őket, mi lesz tovább?

Mert kérem szépen, a vak is látja, ez nőnap gyökeréig férfi találmány. Ezen a napon illik elnézően viselkedni, udvarias félsomolygással megbocsátónak lenni, még a cemendéket is tenyéren hordozni, majd csak letelik az a huszonnégy óra valahogy, aztán minden megy a maga járásán tovább. Hát ez az! Mert mi férfiak vagy lenézzük, piti dolognak tartjuk a nők bajait, vagy rinyálásnak vesszük, kimosolyogjuk, s ha netán a nő a sarkára mer állni, gőgösen elutasítjuk. Elég csupán a drámairodalomba vetni egy révedt pillantást, van ott a nőtípusból mindenféle: az antik világból férfiakat tépő Bakkhánsnők, újabb korból, női mivoltukból kivetkezett strindbergi Júlia kisasszonyok, és vannak a polgári babaház levegőjében fulladozó ibseni Nórák, és vannak a szerelemért életet is feláldozó Katicák, mint a heilbronni.

Csakhogy mindezek dacára őrizni kéne a nőt, úgy, ahogy van: ha korosabb, nem eltaszajtani a zöldségesnél álló sorban azzal, hogy „ráér nyanya”, és amikor elhaladja mondjuk a negyedik x-et, hát nem mondani neki, hogy „kérem, sajna ez az meló, ami magának már lecsengett”, mert egy dolog a gazdasági helyzet, a mi nyomorunk, és más dolog a stílus. Ha pedig a hölgynek új a frizurája és a kelme szépen simul testén, és nevet a szeme, akkor nem élből elintézni egy „mi van anyukámmal”, és amikor mondaná a dolgát, hiszen fontos az neki, ráadásul még nekünk is, még csak a fülnek botját sem mozdítani… És virágot nemcsak akkor vinni, amikor kötelező, nem is szólva, ha még azt is vad amnéziával elfelejtjük, és ha a nő kászálódik le valahonnan, nem megfogni ám a kezét, és lesegíteni, már csak azért is, mivel a női kéz valahogyan a férfiéba illik.

És ha hisztis, amikor a haját tépi a nagy nem odafigyelés miatt, még csak meg sem tudakolni, hogy mi van, és midőn dürgésnek van ideje, hát nem lerohanni, mint ama tót, és semmi simogatás, becézgetés neki a fülibe, a nyakába és mindenhová, és később legott nem hátat mutatni neki, mert ettől a sok nem-től emancipálódik egészen nőietlenné, ettől lesz nem nő, és mi férfinépek ebbe akár bele is dögölhetünk.

Nekem most Tamás bácsi, régi tanítómesterem jut eszembe, aki amikor nyolcvan évesen lebotorkált a nyilvános toalettbe, ráköszönt egy csontra aszott öregasszony azzal, hogy maga él, drága Tamáska, nahát… És az öregnek ott, a savanyú szagú piszoárban egyszeriben szélesre tárult a kalandos ifjúság kapuja, virág és parfümillat vonta be, és szerelmes éjszakák, meghitt séták és csókok íze, múltba ágyazott szemek csillogása, selymes hajfonatok izgató érzete tolult belé, és egy lesötétített szobában gyertya lángjánál árnyékok játszottak a bársony tapétán, és hallani vélte puha szöszögését női ruháknak, és suttogásokat meg sikolyokat… És ebbe Tamás bácsi lelke beleremegett és szeme belekönnyezett, és mondta, de inkább rebegte, hogy élek aranyom, és köszönöm, hogy maga is él...

És én már most ezeket mind előre köszönöm.

„ ...de mi férfiak férfiak maradjunk

és nők a nők – szabadok, kedvesek

s mind ember, mert ez egyre kevesebb...”

József Attila: Thomas Mann üdvözlése