Miért félünk az öregségtől? Egyáltalán a kortól félünk vagy az elmúlástól? Megmenekülünk-e a végtől, ha ápoljuk szépségünket és minden eszközzel őrködünk fiatalságunk felett? Sajnos nem, a fiatalos külsőt sokáig lehet konzerválni, de az élet nem zárható sem palackba, sem befőttesüvegbe. Meg kell békülnünk az élet véges voltál, és az idő okozta változásokkal is. A külső és a belső változásokkal egyaránt. Az öregedés sok mindent elvesz tőlünk, de sok mindent ad is. Azonban ha csak az ifjúságunk siratásával vagyunk elfoglalva, elmulasztjuk kiélvezni az érettkor örömeit.

Amikor már nem kell minden szíre-szóra ugranunk, nem kell mindenki elvárásnak megfelelnünk. Nyugodtan mondhatjuk, hogy nem érezzük jól magunkat, ha nemszeretem feladat vár ránk. Ugyanakkor sok-sok elismerést begyűjthetünk, ha szabadjára engedjünk a mélyre zárt gyermeki vágyainkat: újra eljárunk biciklizni, úszni, ne adj’ Isten görkorit húzunk. Megengedett, hogy kíváncsiak legyünk, többet kérdezősködhetünk, és ha kíváncsiságunk a modern kütyük, eljárások felé fordul, csodálatot vívunk ki, hogy milyen fiatalok vagyunk.

Nem kell szépnek lennünk, nem kell felvenni a versenyt a címlaplányokkal, de jól ápoltsággal, egy parányi rúzzsal, egy csinos blúzzal címlapnagyik lehetünk. Nem kell diétáznunk, de dicséret illet, ha odafigyelünk a koleszterinre, ha még a tornaterembe is lemerészkedünk egyenesen szupernagyi válik belőlünk. Ha egész életünkben komolytalannak és hebrencsnek tartottak bennünket, most jófejek vagyunk, mert mindig nevetünk. Ha pedig azért néztek ránk ferdeszemmel, mert több férfi csapta nekünk a szelet, most elnézően mosolyognak, ha udvarlónk akad. Ekkor már nem keserít el, hogy minden évben eggyel több gyertya van a születésnapi tortánkon, büszkék vagyunk, hogy megéltük a nyolcvannyolcadikat. Az öregkornak ezernyi szépsége van!

Csak az a köztes idő, negyventől nyolcvanig, azt ne lenne olyan szörnyen nehéz átvészelni! Ne kellene minden reggel a tükörképpel harcba szállni, a ráncokat rejtegetni, fakóbb bőrünkbe életet lehelni, a tavalyi szoknyába belepréselődni. Ne kellene a lépcsőn fölfelé többször megállni, ne kellene a homlokunkon szemüveget keresni, s a pedikűrösnél órákat várni. De muszáj! Mert öregedni igenis muszáj!

De nem muszáj rettegve, aggódva, lehet természetesen, méltósággal. Nem muszáj az elszállt éveket siratva, lehet a még ránk váróknak örülve. Nem muszáj körömszakadtig küzdeni az idővel, lehet megbékélve elfogadni azt, ami van – harminc-, negyven- és hetvenévesen is.

Kapcsolódó cikkek:

$$2826$$