„Válaszd az életet. Válassz szakmát. Válassz karriert. Válaszd a ki****ott nagyképernyős tévét...” Lényeg, hogy egy percre se szakadj ki a fogyasztói társadalom sodrásából, le ne maradj semmiről, ne öregedj meg, ne legyenek ráncaid, legyél gyönyörű és sikeres! Úgy tűnik, még mindig nem unjuk eléggé a szőke bombázókat, a 64 - hófehér - foggal vigyorgó plakátfiúkat, a több száz lóerős csodaautókat. .. Mindenből a legszebbet, legjobbat, leggyorsabbat akarjuk. Mi leszünk a legsikeresebbek, a mi diadalunk lesz a legfényesebb. Csúcsra járatás van. Mikor egy pillanatra mégis leülnénk, a „Légy újra önmagad!” felszólítás nyomán máris pattanhatunk fel a fotelből.

Ha hagyjuk, hogy a reklámszlogenek szép lassan bekússzanak a fejünkbe, előbb-utóbb képesek leszünk komolyan venni, hogy fáradtan, karikás szemekkel, smink nélkül, vagy épp kicsit megpihenve nem is lehetünk önmagunk. Újabban már azt is tudjuk, hogy „nincs idő a fejfájásra”. De ez csak a kisebbik baj. Valamivel komolyabb problémának látszik, hogy nincs idő a nyugalomra, a valódi dolgokra, másokra meg saját magunkra sem. És amikor már „az igazán fontos beszélgetésekhez vezetékes telefon kell”, akkor lassan tényleg a kávé lesz „a legtöbb, mi adható”.

Sokunknak megfordult már a fejében, hogy talán itt lenne az ideje a rousseau-i elveket követve menekülni ebből az urbanizált „pokolból”. Nem kellene más, mint egy-két kecske, néhány juh, meg talán be lehetne fogni a Dunántúlon elkóborolt szürkemarhákat, aztán kedvünkre nomádkodhatnánk. Smink nélkül, egy világvégi házikóban, a saját életritmusunkban. Persze a civilizációtól szenvedők közül viszonylag kevesen jutnak el odáig, hogy ezt valóban meg is tegyék.

Mi többiek inkább itt maradunk a plakátrengeteggel övezett szmogban, és akarva-akaratlan reklámokból meg tündöklő sztárocskáktól próbáljuk ellesni, hogyan is kéne az élvonalban maradni, hogy onnan aztán hipp-hopp a csúcsra törhessünk. Hiszen a tetőpont a végső cél. A szexben is ez a lényeg. Ha az orgazmus elmarad, mit számít az előzmény játékos bizsergése. Csalódottak vagyunk, hogy nem értük el a csúcsot. S életünk minden egyéb területén is ezek a vágyak és elvek dominálnak. „Nagyon, nagyon” szeretnénk a legmagasabb szirten tündökölni. Közben persze elfelejtjük élvezni az odavezető utat, a hétköznapokat, no meg az életet. De hát, ha mások is hasonlóképpen teszik, ha ez a trend, akkor nyilván így van rendjén... Mostanában valahogy senki nem hisz a „Ne becsüld le a semmittevést, a céltalan kószálást, a hallhatatlan dolgokra való odafigyelést, a senkinek sem ártást!” című Milne-féle elvben. Kár. De akkor legalább próbálkozhatnánk a valamivel divatosabb „Ami belül van, az számít igazán!” – szlogen hétköznapokra történő átültetésével.