Nincs olyan felnőtt, aki, ha visszagondol a gyerekkorára, akkor ne jutna eszébe a nagyi almás pitéje, vagy anyu vasárnapi ebédjei, vagy akár az első vacsora, amit a barátja – barátnője főzött neki meglepetésként. Ezekre én csak úgy szeretek emlékezni, mint öröm falatokra. A mai napig, ha megérzem a frissen sült almás rétes illatát, szinte látom magam előtt a pöttöm nagyanyám, ahogy a tepsi fölé hajol. Furcsa, hogy mi tud visszahozni hosszú évek távlatából igazán értékes emlékeket.

Ha napjaink széthulló gazdasági helyzetébe, és társadalmi problémáira gondolunk, már erőteljes fejfájás lesz rajtunk úrrá, és legszívesebben elmenekülnénk ezen problémák elől. Ám erre nincs lehetőség, mert bármennyire is szaladjunk a nehézségektől, mindig úgy fest, hogy azok nem tágítanak a sarkunkból. Csupán egyet tehetünk: vértezzük fel magunkat egy szép emlékkel – pont, mint Pán Péter, de azért ne szálljunk el magunktól – vagy próbáljuk reprodukálni egyik kedves, biztonságérzetet adó emlékünket gyerekkorunkból, és szálljunk szembe a pénz, munka, főnök, hisztis gyerek… démonaival.

Mert igenis élesebb a kardnál a toll, és egy szelet sütivel (vagy finom falattal) megszelídíthető a legvérmesebb ránk vicsorgó (nem, nem a hitel behajtó) élethelyzet is.

Illatok és ízek. Ízek és illatok... Sokszor ezek jobb gyógyszerek bárminél.

Megadják a szép emlékek komfort érzetét a mindennapokban, mikor a leginkább van arra szükségünk, hogy újra a gyerek semmihez sem fogható bátorságával tudjunk szembeszállni a világgal.