- Magasságos szent egek! Már megint Önbe botlok?! – kiált fel rémülten az öreg utcaseprő.

Kisasszony! Nézzen a lába elé! Nem látja, hogy mekkora forgalom van?! – figyelmezteti morgolódva a fiatal lányt.

- Nini, az utcaseprő bácsi! Jó reggelt!

- Nini, a bolond nő… megint csukott szemmel tetszik járni?!

- Sajnálom, elnézést kérek, csak várok valakit...

- Az úttesten? – morgolódik a férfi.

- Én csak a gondolataimba feledkeztem... Köszönöm, hogy szólt, bajom is eshetett volna...

- Kár lett volna! Még a végén egy bolond nővel kevesebb kószálna az utcán...

- Miért mondja ezt nekem? Nem is ismer engem! – felel felháborodva a lány.

- Nem, de már másodszorra mentem meg! – motyogja orra alatt a férfi.

- Akkor sem ismer! – vág vissza a fiatal nő.

- Úgy... még vissza is beszél?! Hát mégis, mondja már el nekem, kit vár Kegyed hajnalban, egy forgalmas csomópontban?

- Hát, az Öreget!

- Kicsodát? – kérdezi furcsállva a vénember.

- Hát, Istent! De tessék odébb menni, mert ha jön, így nem látom meg, elállja az utat!

- Hm. És mégis miért pont itt várja? Miért nem a buszmegállóban? – kacag fel gúnyosan az utcaseprő.

- Gondolja a Bácsi, hogy ott lesz? – azzal a lány megindul az út túloldala felé.

- Dehogy, miket beszélek, nehogy elinduljon! – tartóztatja fel a férfi. Még a végén tényleg baja esik!

- Ugyan már, miért ne tudnék átmenni a túloldalra? És igaza lehet, valóban, biztos busszal jön! Hosszú az út a Mennyből, csak nem fog gyalogolni!

- Jaj, szegény flótás, azt se tudja, mit beszél... – feleli halkan az utcaseprő.

- Már hogyne tudnám! Vele álmodtam az éjjel. Azt mondta, meglátogat engem és segít nekem!

- Kedvesem, nem akarom megbántani, de valószínű, az csak egy álom volt... – sajnálkozik az öreg.

- Nem, nem csak a képzeletem játszott velem... megígérte, hogy segít!

- De mégis miben? Mihez kell az ő segítsége? Mi az, amit Ön nem tud megoldani?

- Egy nagyon komoly dolgot! – hajtja le fejét szomorúan a lány.

- Komoly dolog, persze... bár Magácska még az úton se tud átmenni, mert elálmodozza a sétát! – hangzik szemrehányóan a felelet.

- Ez nem igaz! És igenis komoly dologról van szó! Tetszik tudni, nekem meghasadt a szívem – suttogja közelebb hajolva a lány.

- Ó, már értem... vagy úgy! Most már minden világos!

- Jó Magának, nekem minden olyan sötét…

Nem volt előjele, csak hirtelen összetört. Akkor nem is fájt. Vettem erős cérnát, próbáltam összefércelni és vizes borogatást is raktam rá utána, de nem akar beforrni a seb. Olyan, mintha a mellkasomból akarnák kitépni – pityergi el magát a lány, s a járda peremére ül.

Hát, gondolom, valamit rosszul csináltam. Ugyan tudok varrni, de nem vagyok én sebész… Tudom is én, hogy kereszt- vagy láncöltéssel foltoznak-e…

Az öregember ekkor közelebb lép a lányhoz, leereszkedik mellé az útpadkára, majd így szól:

- A szív már csak ilyen. Képlékeny szövet. Nem adhatjuk mindenkinek oda... csak kevesen birtokolhatják.

- De én nem akartam odaadni! Nem kérdezte, hogy elveheti-e!

- Kis buta, azt nem szokták kérni...

A lány ekkor elővesz egy masnival átkötött dobozkát.

- Mi a fityfene ez? – kérdezi az idős bácsi.

- Ez nem fityfene, hanem egy kis ékszerdoboz, s benne egy világító papírcsillag – mosolyodik el a lány.

- Az meg mire jó?

- Semmire! – hangzik sírva a felelet.

Ez egy haszontalan ajándék…

- De mégis... csak jó valamire! Hát Kegyed valamiért mégiscsak becsomagolt egy skatulyába egy fecnit... és még el is akarta ajándékozni!

- Nem fecni... hanem csillag!

- Jó, jó, csillag... De mire való? Miért nem csokoládét rakott bele?

- Mert csokoládét bárkitől kaphat...

- Ki?

- Hát Ő!

- Az a férfi, aki összetörte a szívét?

- Pszt! Még meghallja valaki... Igen, Ő! – suttogja halkan a lány.

- De még mindig nem értem... mondom én, jobb lett volna az édesség!

- Ezt senki sem értheti, csak Ő. A férfinek, akinek oda szerettem volna ezt adni, azt mondtam, hogy a csillagokat is lehoznám neki az égről, annyira sokat jelent nekem...  és én állom a szavam! Itt a csillag.

- Kedves gondolat. És miért van Magánál? Miért nem adta oda a neki?

- Mert az első találkozásunkkor szerettem volna a zsebébe csempészni.

Egyszer azt kérdezte tőlem, hogy bebizonyítom neki, mit jelent ő számomra... Azt válaszoltam, ha meglátja az ajándékom, akkor egyből tudni fogja.

- Ha jól sejtem, a találkozás elmaradt… – csóválja értetlenül fejét a vénember.

- El.

- És mi van beleírva a doboztetőbe?

- Egy idézet, A kis hercegből…

Az utcaseprő kérges ujjaival odanyúl a ládika fedeléért, kezébe veszi, s felolvassa a dőlten rajzolt betűket:

- "Ha valaki szeret egy virágot, amely csak egyetlen példányban létezik a csillagmilliókon: ez épp elég neki, hogy boldog legyen, ha a csillagokra pillant."

Szép! – feleli az utcaseprő, s visszaadja a doboztetőt.

- Az! – küszködik könnyeivel a lány.

- Okos nő Maga.

- Nem eléggé… hisz még a szívem lágya sem tud benőni…

A szavakat csend töri meg. Pár perc hallgatás után újabb kérdés hangzik el.

- Most mihez kezd? Kidobja?

- Nem kell kidobnom, ez a férfi sohasem volt az enyém…

- Nem róla beszélek, hanem a dobozról! – nevet fel a bácsi.

- Nem tudom. Nem hiszem.

Van még rá talán pár évem, hogy eljuttassam neki.

Ehhez szeretném Isten segítségét kérni.

- Meg akarja keresni? De hisz látni sem akarta Magácskát! Milyen fickó ez?!

- Nem tudom, milyen. És azt sem, érdemes lenne-e. Talán csak reménykedem abban, hogy lesz rá lehetőségem... Fáj, hogy soha sem nézhettem a szemébe…

- Hát, jobb is, mert Kegyed olyan, mint az unokám síróbabája… Lefogadom, akkor is zokogott, amikor még boldog volt!

- Igen, mert féltem, hogy sohasem lesz vele alkalmam megismerkedni. És tessék, igazam lett! Mostanában se éjjelem, se nappalom. Ha lehunyom a szemem, az ő arcát látom, ha kinyitom, csak rá gondolok – sír tovább a lány.

- Ugyan már, ne lógassa az orrát, és ne itassa itt az egereket! Elég részegesek ezek enélkül is... Jöjjön, átkísérem a buszmegállóba... hátha eljön, akit vár...

- Nem fontos. Már nem. Akire én várok, már sosem jön el.

Igazán beláthatnám azt is, hogy a Jóisten ezen nem tud segíteni.

Csak az idő. De talán még az sem.

A bolond nők már csak ilyenek...

- Milyenek? Sírósak?

- Bolondul tudnak szeretni.

Az öreg férfinek ekkor könnybe lábadnak a szemei. A padkán ülve átöleli újdonsült ismerősét, s így szól hozzá:

- Vidd szépen vissza az égboltodra a papírcsillagot, hadd világítson a lámpa fényétől! Mielőtt álomra hajtod a fejed, gondolj a férfire, s hidd el, ő érezni fogja majd, hogy abban a pillanatban mellette vagy. Bízz abban, hogy lesz rá alkalmad, hogy odaadhasd neki a csillagodat!

- És ha nem? – kérdezi pityeregve a lány.

Ha az én akaratom ehhez túl kevés?

- Olyan nincs! Egy csillag nem hullik csak úgy le az égből... Micsoda hatalmas akaraterő kell hozzá, hogy leimádkozzák! Nem adja egykönnyen magát! Oka van annak, ha engedi, hogy társaitól elszakítsák…

Pirkadni kezd. A csomópont feléled.

- Látod, a buszok elmentek és Isten egyiken sem volt rajta… – állapítja meg az öreg.

- Látom. Sőt! Tudom, hogy Istennek esze ágában sem volt eljönni! – feleli maga elé meredve a lány.

- Nem, mert tudja, hogy aki képes lehozni az égről egy csillagot, annak alkalma is lesz egyszer átnyújtani ezt a szép ajándékot…

- És addig mi lesz velem? – néz kérdően az idős utcaseprőre a fiatal lány.

- Addig, Kedvesem... csodaország szegletében, a kis papírcsillag – türelmesen – ragyog szépen… Várja a megfelelő pillanatot, amikor minden bátorságát és fényét összeszedve, sütkérezhet a férfi kezében – hangzik halkan a bölcs válasz, miközben az utcaseprő feltápászkodik a járda pereméről.

Pár perc múlva a lány is felkel az útpadkáról. Már rég elment minden korai buszjárat.

Megigazítja kabátját, fejébe húzza kötött sapkáját és felveszi puha kesztyűjét.

Az ékszerdobozt zsebébe rejti, s megfordul, hogy elbúcsúzzon az öregembertől, ám senkit sem lát a hajnali forgalomtól megpihent, kies utcán. Csupán egy a ház falához támasztott seprű árulkodik a furcsa találkozásról.