Egyre több botránynak lehetünk tanúi, melyek szerint növekszik a száma azoknak a szülőknek, akik az interneten áruba bocsátják gyermekeiket. Nyilván ennek oka lehet a gyakran emlegetett gazdasági válság, és bizonyos keleti, vagy afrikai országokban egyre fokozódó nyomor, így ezek a családok úgy gondolják, hogy talán az „eladásért” kapott pénz lenne a megoldás.
Hazánkban is voltak hasonló perpatvarok, például Terry Black ügye a kis Danikával néhány évvel ezelőtt, de még neves orvosaink is gyanúba keveredtek. Állítólag Romániában több százezer eurót is kifizetnek az olyan gyerekekért, akiket a kórházban hagytak, így ez a fajta bűnözés egyre csak gyűrűzni fog a közeljövőben, pláne olyan helyeken, ahol embertelen körülményekkel kell szembenézniük a családoknak. Etiópiában is húszezer gyereket adnak el évente potom pénzért a kereskedőknek, ezeket a családokat azzal áltatják, hogy jó helyre kerülnek gyermekeik.
A másik oldalról szemlélve szintén érthető a dolog. Eléggé nehézkesen zajlik egy örökbefogadási procedúra, egy meddő anya pedig alig várja, hogy gondját viselhesse egy gyereknek. Ahelyett, hogy örülnének az árvaházakban, hogy szerető otthon várja a gyerekeket, még évekig kell várni az örökbefogadóknak, míg az anyagi helyzetüket, lakáskörülményeiket körültekintően megvizsgálják. Nem csoda, hogy sokan már meg sem próbálják az örökbefogadást, beletörődnek sorsukba. Más szempontból azonban ez a hosszú vizsgálódási folyamat is érthető, hiszen nem mindegy, hogy a gyerek milyen családba kerül. Ráadásul mindenki „nullkilométeres”, szőke, kékszemű, egészséges apróságra vágyik, egy tízévest azonnal ki lehetne vinni. Ha nem mindenki csecsemőt szeretne örökbe fogadni, akkor nem lenne senki évekig várólistán.
Mindkét oldal - az eladó és a vevő - egyaránt érdekelt abban, hogy a gyermeket pénzért el lehessen adni. Úgy tűnik, mindenki jól jár - a legjobban persze a kereskedők, akik csak a pénz töredékét adják tovább a szegény családnak, s mivel mindez jelenleg illegális és veszélyes, ezért ugyancsak borsos árakat kérnek. A gyermekkereskedelem ugyanis büntetendő, és ráadásul egyre szigorítják a jogszabályokat az ügyben – pláne az Unióban. Ennek ellenére a számítások szerint az emberkereskedelem lassan a legnagyobb „iparággá” növi ki magát, miközben tízmilliók vándorolnak a kereskedői oldalon állók zsebébe. Akár húsz év börtönnel is „megjutalmazhatják” azt, akit tetten érnek, de érdekes módon csak kevesen kerülnek az igazság színe elé.
De miért is büntetik ezt, ha mindenkinek jó?
A valóságban az eladott gyermekek túlnyomó részét más országba brutális körülmények között dolgoztatják – sokszor prostituáltként. Ha szabad utat adnának ennek a kereskedelmi tevékenységnek, akkor igen sok kiskorú kerülne rettenetes körülmények közé. Igaz, ha nem adják el, akkor is nyomorog, ám ki vállalja a felelősséget azért, hogy az ő engedélyével kerül egy tízéves kislány egy bordélyba?
Sokan azzal érvelnek, hogy szabályozni kellene ezt az eladást, és csak akkor szabad engedélyezni, ha egy testület megvizsgálta, hogy honnan hova kerül a gyermek. De azért ezt elég nehéz elképzelni... Felállítanak például egy bizottságot Szomáliában, amelyik megviszgálja, hogy az adott gyermek valóban eladható-e, majd ráteszik az árcédulát, hogy 1000 dollár? Amerikában meg bemegy egy nő a hivatalba és azt mondja, hogy van éppen 500 dollárja, mit tudnak neki ajánlani? A hivatalnok közli, hogy "kedves asszonyom, ennyi pénzért csak egy szembetegségben szenvedő arab fiúcskát ajánlhatok, de ha hozzátesz még 100 dolcsit, akkor már van itt egy burmai lúdtalpas kislány".
Ettől a morbid helyzettől nemcsak azért írtózunk, mert jóízlésünket sérti. Van egy elméleti akadály, amit a legtöbb ország az alkotmányában is kimond: az ember szabadnak születik, és nem adható el. Nem lehet rabszolgákat tartani, sem jobbágyokat, legalábbis elméletileg a 21. században nem váltható pénzre az emberi élet. Ha ezt a jogot megsértjük, akár azzal, hogy egy csecsemőt eladunk az örökbefogadóknak, akkor a szabadsághoz való alapjog gyakorlatilag megszűnik, érvényét veszíti.
Tudjuk, hogy sok a fájdalom és a kín a világ minden részén, akár a nyomorgó, éhező szegényekre gondolunk, akár a gyermek után vágyódó házaspárra. Ám az adás-vétel nem megoldás, sokkal több problémát idézne elő, mint amenniyt megoldana, ráadásul nem előre mutatna, hanem visszakerülnénk a szabadságjogok tekintetében azokba a korszakokba, amikor egy ember élete pénzben is kifejezhető volt.
