Korrupcióval kisrác koromban találkoztam. Lehettem úgy tizenkét-tizenhárom éves. Nem tudtam, mi az. Miklós mester testesítette meg.
Nagy, gangos, múlt-múlt századvégén épített, belvárosi házban laktunk, nem kapuja, hanem kovácsoltvas kapuzata volt, és fölötte két kőszobor tartotta a házat. Miklós mester festőművész volt, legfölül a negyediken, műteremlakásában lakott Marika nénivel, a feleségével. Mi srácok pedig végigrandalíroztuk a házat, mindenről tudtunk, ami történik, sokkal jobban, mint a pletykázásra szakosodott, idősebb hölgylakók.
Miklós mester, árnyaltan szólva, szívesen nézegetett a pohár aljára, de azt is mondhatnám (mondom is), ciklikusan jött haza a sarki kocsmából talaj részegen. Ilyenkor úgy kapaszkodott a lépcsőházi faragott fakorlátba, ahogy alpinisták a meredek hegyoldalba vert szögeikbe. Ezeket az italos kalandtúrákat akkor tette, amikor Marika néni elutazott vidékre a mamájához, mert Marika vasasszonyként korlátozta őt az ihletadó piálásban. És volt még más is...
Miklós mester nemcsak az alkoholt, a nőket is szerette. Jártak hozzá fiatal, teltidomú lányok modellkedni, azokat festegette. Ha Marika néni otthon volt, szigorúan csak festette őket, viszont, ha elutazott, a benne feltolult gerjedelem kiszabadult, és simogatta, fogdosta őket, odahengerkedett melléjük a pamlagra, ahol azok pucéran pózoltak. Aztán ő is pucér lett… Szóval, jól megkúrta a modell lányokat. Bizony.
Mi alatta átellenben laktunk, és a lichthófból nyíló ablakból, ha felmásztam, beláttam Miklós mester műtermébe. A srég nézőszög miatt, ha nem is totálban, mindösszesen részleteiben, sejtés szerűen, nagyjából kivehettem, mi történik odafönt. Ki is vettem, amikor csak lehetett.
Szó, mi szó, a nagy berúgásokról és kiváltképpen a festésnek álcázott dürögésekről Marika néninek nem volt szabad tudni. Semmit! Persze, parázslott benne a gyanú, és amikor hazajött, meghívott minket, a folyosókon garázdálkodókat, engem, a Weisz Robit meg a Varga Tibit. Finoman érdeklődött, hogy vagyunk Miklós mesterrel, közben csokit adott. Mi megettük a csokit, és egy árva szót se szóltunk Miklós mester bűneiről. Merthogy… Miklós mester korrumpált minket. Amikor másnaposan felébredt, szólt nekünk, ugorjunk be már hozzá, aztán nagy széles színészi mozdulatokkal elővett egy igazi bőrfocit. Majd hanyatt estünk, pláne, mikor azt mondta, ez a miénk, de a berúgásról kussoljunk. Naná, kussoltunk.
Valahogy kiszúrta, hogy én a lichthófablakból mozizok. Erre fel, egészen jóba lettünk. Kaptam tőle egy valódi futballbírósípot, kicsit horpadt volt, de szólt, aztán megtanított snóblizni. (Ezt úgy játsszák, hogy hátra teszik a kezüket, egyikbe aprópénzt dugnak, a legtöbb három, a legkevesebb semmi, aztán előveszik ökölbe szorítva a játékos kezeket. Sorban ki kell találni, mennyi pénz van összesen a kezekben. És megmutatják. Snóbli akkor van, ha mindenkinek tele van vagy senkinek sincs semmi.) Azért, hogy senkinek se az égvilágon, még a haveroknak se dumáljak a pajzánkodásról, diólikőrrel is megkínált Miklós mester, és megígérte, hogyha nagyobb leszek, kapok tőle egy festményt, amin faros-bögyös csaj van. Vagyis akt.
Így ismerkedtem meg a korrupcióval. Így tudtam beazonosítani azzal, amit apáméktól hallottam: szocialista összeköttetés meg protekció. Később meg olyanokkal, mint sáp, harács, kenőpénz, csúszópénz, hálapénz, jatt, borravaló, paraszolvencia, megvásárlás, nepotizmus, klientilizmus, urambátyámkodás, vesztegetés, hivatali hatalommal való visszaélés, befolyással üzérkedés… És arra jutottam, mióta világ a világ, és ember az ember, létezik az őslevajazás, amit aztán a latinok ki is mondtak: corrumpare, vagyis eltörni, összetörni…
Amikor az alap, a gazdaság meg az összes felépítmény (Marx) békésen folydogál, a korrupció suttyomban, fű alatt él és mozog, amikor viszont nagy gáz van, és kifordul magából a közösség, akkor burjánzik, mint a gaz.
Mint most minálunk.
