Szép, karcsú kincsnek fehér fénye, Bódítja szívem, az útról letérve, Ismét egy újabb kerek szempilla, Néz szemembe vissza szívemet döfve. Ezek a lágy huncutka pillantások, Gyengítő mannaként folynak eremben, Vágyat szítva, belülről perzselnek, Sorsom kihasználva tévútra csalnak. Hajszálai sötét felhőként borítanak, Melynek cseppjei üstökösként hullnak, Átlyuggatván sóvárgó lelkem testét, S láthatatlan kézként fojtogatnak. Mennyit néztelek a képeken keresztül, Körülfonnám életed megbújva, miként Csillogó ezüst borítja nyakad ívét, S vakító ereje otthont ad a vakoknak. Kebleid puhasága csábítja ösztönöm, Elemi erőként söpör végig rajtam, Újabb kérdéseket adva válaszaimra, Kihúzva alólam biztosnak hitt mankóm. Összesimulnánk, ahogy a homokszemek, Egymásra hajolva, mint a búzaszálak, Magasabb értelmet nyervén az álomnak, Amit elloptak már a születésünknél. Évek nehéz igája vájja hátam közét, Nem tudván mikor kerülhetek mögéd, Addig cipelem vállon súlyos terhemet, Míg átjutva a bozótos erdőn utolérlek. Bujaságod könnyedén kerít hatalmába, Épp ez az mitől oly nagyon rettegek, Csókod mézízű füstként leng körbe, S remegő ajkaim még utána nyúlnának. Vékony idomaid vastag rácsú cellák, Melyek örök rabságra ítélik lelkemet, Oly erők lakoznak bennük láthatatlanul, Hogy perc alatt roppantanak szerelmeket. Testünk nedvei összeolvadva játszanak, Mikor szorosan magamhoz ölelve csókollak, Hevesen borzongó kéjjel, indulattal teli, Amazonként harciasan, erővel üvöltesz. Forró ágyékod verejtéke cseppen rám, Síkosítva egy új kis élet útját, Szeretetben egyesült különböző lelkek, Hoznak létre új fényt a sötétségre. De valóságom tükre riadtan ébreszt, Zihálva s izzadtan felsikít az ágy, Szomorúan és csalódottan konstatálva, Hogy nem fekszel már itt mellettem...

2009.03.26.