Éltem, mint gyermek, Szerettem a percet, Mely örömet adott, Mindegy, hol Csak távol a világtól nagyon.

Hajtottam az örömet, kergettem A boldogságot, S te nem voltál soha más Csak ki az utamba vágott.

Kerestem Istent, Akartam hinni, Nem szólni senkihez, A titkot némán színe elé vinni.

Előtte állva most mégis senki vagyok, Lelkem fáj, tudom Egyszer mindent visszakapok. Mit adott elvett hamar, A percek elszaladtak, Semmi sincs, mi visszatart.

Elszaladnék némán messzire, A világvégére letenném bűnömet, Hol nem tudja senki, hogy gyűlöllek.

Éltem, mint gyermek, jól És bűntelen, De ez az érzés erősödött bennem szüntelen. Harcoltam, játszottam, megfeleltem, Voltam bábu, mégis helyemet szívedben nem leltem.

Ártatlan, tiszta életem, Kezet senkire nem emeltem. Mégis lehet, hogy a pokol tűzén égek el, Hiszen egyetlen bűnöm, hogy miattad vérzek el.

Pokol tűzén égnie el, Vállalom a sorsom, Ez vagyok én Ki bár Téged megkapott Gyűlölt, De jól jegyezd meg a játékod nem vagyok!