Százszor lehúzták már a bőrt az elmúlt időszak megcsalós botrányairól, így most eltekintenék Bullock kisasszony és a többiek kálváriájának ecsetelésétől, ám egy kérdést bennem is felvetettek az utóbbi idők eseményei. Vajon tényleg haldoklik a monogámia intézménye?

A környezetemben szinte csak és kizárólag olyanok élnek, akik mélységesen elítélik azokat, akik – egy kedves ismerősöm szavaival élve: „nem tudnak a seggükön nyugodtan megmaradni”. Általánosan elfogadott nézet, hogy aki megcsalja a párját, az nem is szereti igazán, egy rossz kapcsolatban pedig, ahol a felek nem érzik jól magukat, minek sínylődni. Ennek ellenére egyre nagyobb gyakorisággal látnak napvilágot olyan felmérések, melyek eredményei azt bizonyítják, a megcsalásos kór él és virul, ereje teljében van, és megállíthatatlanul terjed. Önmagában ez nem is meglepő. Tény, hogy a monogámia a modern korok találmánya, párszáz évvel ezelőtt még senki sem kapta fel a fejét arra, ha valaki egyszerre több vasat tartott a tűzben.

Éppen emiatt a hűség mint kötelező erény is az újfajta társadalmi berendezkedés eredménye. Bármennyire is szépen hangozhatna, a monogámiának kezdetben nem volt túl sok köze romantikához, szerelemhez, szeretethez, rendezett családi körülményekhez. Bevezetéséhez pusztán vallási, illetve kulturális okok fűződnek.

Mindannyian csaltuk már meg ilyen-olyan okokból párunkat. Ismerek valakit, aki saját bevallása szerint mérhetetlenül szereti kedvesét, ám ha nem lenne rajta ekkora nyomás a társadalom irányából (egy szűk baráti körben a társadalom szerepét nyilván mi, az odatartozók töltjük be), akkor nem restellne más bugyikba is belenézni. A kérdésre, hogy miért, nincs egyértelmű válasza. Annyi a kínálkozó lehetőség, hogy úgy érzi, ha ezeknek csak századnyi részét kihasználhatná, már többet élt, többet látott és tapasztalt.

Nem tudom őt elítélni. Tegyük félre a betyárbecsületet, a hosszú évekre visszanyúló ismertséget, elfogultságot. Hülyeség, amit mond? Lehetséges, hogy miközben szerelemmel szeret valakit, nem tud ellenállni a tiltott gyümölcsök tömkelegének? Mint amikor az ember minden reggel keresztülsétál egy óriási piacon. Bármerre néz, ameddig csak a szeme ellát, hibátlan almák, barackok, dinnyék, de az ő táskájában ott a sajátja, ezért tilos ezekhez hozzáérnie. Csak megy és bámul, csorog a nyála. Magában morfondírozik, vajon milyen íze lehet annak a málnának? Édes, mint a méz, vagy még kicsit éretlen, savanykás a húsa. És az a körte? Gyönyörű, sárga színben pompázik, de belülről is ilyen ínycsiklandó, vagy már teljesen felemésztették a férgek?

Az ilyen embernek romlott a lelke, vagy egyszerűen csak a kíváncsiság, a mindent tudni vágyás jogos érzése hajtja? A társadalom által felállított szabályok a jók, és mi vagyunk a rosszak? Mi, akik nem szégyelljük bevallani, hogy néhanapján igenis eszünkbe jut ilyesmi.

Nem ítélek el senkit azért, mert esetleg azon a képzeletbeli piacon egyszer, vagy olykor többször is eltévedt. Velem is megesett. Mindenki számol a saját lelkiismeretével, a saját maga által felállított értékrendszer szerint, mindegy, hogy az jó-e. Az már viszont tény, hogy bár magammal és az említett ismerőssel némileg megengedő vagyok, adott esetben a párommal már kevésbé lennék az. Ennek tudatában pedig természetesen marad a hűség és a monogám élet, hiszen nem várhatok el senkitől olyasmit, amit magam sem teszek meg érte.

Éljünk bárhol is, a társadalmat, a körülöttünk lévő világot, az azt működtető szabályokat mi alkotjuk. Jogunk van azokat megváltoztatni, vagy épp megerősíteni. És amíg a rendszer össze nem omlik, addig hiába minden, a létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen. Épp ezért a címben szereplő kérdésre a válasz egyértelmű: ne temessük még a monogámiát!

-röné-

Forrás: www.találka.hu