Már megint itt hagyta a kávéscsészét, elegem van! Mindig csak pakolok. Ez a sok lom az agyamra megy, mindent ki kellene dobálni. Ez meg mi? Már a földön ülök, réveteg tekintettel fókuszálok egy fél szalvétára, amit a kezemben tartok. Megáll az idő, majd hevesen pereg vissza, vissza a múltba sok-sok évvel ezelőtt. Látom magam a hajdani, hosszú hajú, vidám és pajkos fiatal leányt, aki egy vendéglő nyitott teraszán üldögél talpig rózsaszín felhőben. Egy jóképű srác ül velem szemben. Szép formás kezei vannak, csodálva nézem, ahogy megfontoltam kettétép egy szalvétát és huncut mosollyal felém tolja .”Az első randink emlékére”Zavartan gyűröm a retikülömbe.

Már nem pakolok. Valami belém hasít, fáj nagyon, őrülten fáj, beszélnünk kell, nem mehet így tovább! Rohannom kell a piacra, Istenem add, hogy még nyitva legyen! Halat szeretnék venni, az a kedvence. Sikerült! Futás haza. Mikor jön már, azt sem tudom hová ment, jaj már alig beszélünk. Nézem magam a tükörben és megállapítom, hát szépen elment felettem az idő, de azért még nem vészes. Kibontom a hajam, mindig így szerette, majd végigsimítom a ruhámat, hmm.. biztos jó lesz, mikor megvettem tetszett neki.

Na végre nyílik az ajtó! Köszönés a szokásos:”hulla fáradt vagyok”,majd meglepődve rám néz és hátrál, „ hű de csini vagy”. Furcsa zsibbadást érzek, közben a földre nézek és cipőm orrával kusza köröket rajzolok a szőnyegen, zavaromban alig tudom kimondani: sütöttem neked halat, tudom, hogy szereted!! Csend! Lopva felnézek, fáradt arcán egy mosoly csillan, régen nem láttam már mosolyogni. Türelmetlenül várom, hogy asztalhoz üljön de nem, csak áll mozdulatlan mint egy szobor, meredten nézi a szalvétát, igen a fél szalvétát, amit direkt felejtettem az asztalon.

Hirtelen kirohan. Szeretnék utánamenni, kiabálni, ordítani, most mi bajod van velem? Már nem szeret? Ez ki van zárva! Nem bírok felállni, testem ólomként nehezedik a székre, zakatol a fejem. Óráknak tűnő másodpercek kínjai között várom, hogy visszajöjjön, és végre itt van! Nem, nem hiszem el! Ott áll előttem könnyes szemmel, kezében a másik fél szalvéta.

Nézem és csodálom, ahogyan még mindig szép formás kezeivel remegve próbálja egésszé varázsolni, első randevúnk emlékének széttépett darabjait. Majd szorosan átölel és nem mond semmit, már nem is fontos! Szavak nélkül is ugyanaz a fantasztikus érzés jár át bennünket, mint azon az első csodálatos éjszakán.

Reggel van. Ülök a konyhában, réveteg fókuszáló tekintettel nézem a kávéscsészét, persze megint nem a helyén. Mosolygok, a kedvence! Olyan mint egy gyerek, másból nem kell neki, megsimogatom és a helyére teszem, közben vetek az ablakra egy pillantás, látom, hogy a napsugarak vidám táncot járnak a függöny redői között. Boldog vagyok, felhőtlenül és határtalanul, mert a tűz, amit kialudni véltem újra szenvedéllyel ég, csak fel kellett ébreszteni, rakni rá és nem is nagy dolgokat csak néhány apróságot.