Amikor egy gyermek megtanul mászni, ülni, járni, ösztönösen helyesen csinálja, izmai lazák, nem terheli csontozatát. Aztán hatévesen beül az iskolapadba, és innentől kezdve nehéz táskát cipel, görnyed az asztal fölé – mozgásrendszere jelentősen megváltozik. Innen már csak egy lépés a tartáshiba, az izomfeszültség a vállakban, hátban, s a mozgás sokat veszít könnyedségéből és kecsességéből. Felnőtt korban pedig megjelennek az első fájdalmak, majd izületi gyulladások, migrén, szívpanaszok, depresszió, stb.

Maga a módszer kiagyalója, Frederick Matthias Alexander is saját tüneteiből jött rá, hogy szervezete nem megfelelően működik. Mivel színészként kereste kenyerét, igen fontos volt, hogy hangja bírja a megterhelést, mégis azt tapasztalta, hogy egy-egy előadás végére már csak suttogni volt képes. Pirulák és jó tanácsok mit sem használtak, ezért úgy döntött, ő maga keresi majd meg a baj okát.

Rájött, hogy a hétköznapi életben remekül működik a hangja, így figyelni kezdte, mit csinál másként, amikor a színpadon van. Például hátrahajtja a fejét, s ilyenkor gégéje összeszorul, kapkodva veszi a levegőt – hangszálaira igen rossz hatással van az összenyomódott gége. Megtanította magát, hogy szavalás közben előrenyújtsa fejét, s többet hangja nem hagyta cserben. Ezzel azonban nem elégedett meg, folytatta az önvizsgálatot, és kiderítette, mely testtartások segítik és melyek nehezítik mozgását. Több tükröt állított fel, nézte testét, és közben figyelt arra is, mikor érzi izmait feszültnek vagy lazának. Végül egész mozgását átalakította.

Alexander úr végül otthagyta a színházi világot – ám már nem azért, mert fizikailag nem bírta volna a terhelést. Rájött, hogy az általa kidolgozott módszert másoknak is meg tudja tanítani, Londonban és Amerikában stúdiókat nyitott, így módszere végül világszerte elterjedt.

Az első fontos lépés, hogy a tanítvány az asztalon fekve érezze meg, hol feszülnek az izmai. A tanár pedig finom mozdulatokkal átrendezi a feszült testrészeket. Utána a tükrök elé állva nézni és figyelni kell, mi történik a szervezetben, a tanár pedig javaslatokat tesz, hogyan mozogjon… Ez után rövid séta következik, két lépés előre, kettő hátra, néha egy-egy instrukció, merre mozduljon a láb, hogy álljon a nyak. Hát ennyi az Alexander-módszer: kis sétafika, ücsörgés, fekvés egy asztalon…

De ez a módszer valóban működik! Volt, akinek a gerincsérve jött rendbe, vagy például idős emberek, akik mozgáskoordinációja már szétesett és ezért sokszor elesnek, a módszer segítségével ismét összerendezetten tudnak mozogni. De javasolt még krónikus izületi gyulladásban szenvedőknek, túlmozgásos kisgyerekeknek, kismamáknak, fiatal anyukáknak, sőt, akár dadógósoknak, Parkinson-kórosoknak is. És persze azoknak, akiknek egyszerűen fáj a hátuk.

Általában 30-50 foglalkozás szükséges a látható eredményhez. Egy kicsit olyan ez, mint a nyelvtanulás, ha az ember nem gyakorolja sűrűn, akkor nem halad. Abban is hasonlít, hogy a tanuló egyszer csak rádöbben: jé, már értem, amit mondanak, a mi esetünkben: jé, másképp mozgok!