– Soha életemben nem is vágytam másra – meséli Márta –, csak egy jó házasságra, családra, gyerekekre. Persze ez így nem igaz, sok más tervem is volt, jó munka, szép lakás, stb. , de a legfontosabb a családom volt. Az első fiúmmal házasodtunk össze, és mindketten úgy gondoltuk, hogy döntésünk valóban egy életre szól. Egy meglehetősen nehéz életre: kevés volt a pénzünk, mivel sorban jöttek a gyerekek és csak a férjem dolgozott. Saját két kezünkkel építettük fel a házat, spóroltunk, nem vettünk autót, nem mentünk nyaralni. Most így visszatekintve mégis azt mondom, boldogok voltunk.

– Azt hiszem két dolog tartott minket össze – az egymáshoz fűződő szeretetünk mellett. Az egyik épp a sok munka volt, egyszerűen nem is értünk rá, hogy kikacsingassunk a házasságunkból. Örültünk, ha végre együtt lehettünk odahaza, nemhogy valaki miatt elvágyódjunk otthonról! A másik a neveltetésünk. Mindketten olyan családban nőttünk fel, ahol a család és az összetartás fontos volt. Arra neveltek minket, hogy becsüljük meg egymást, örüljünk annak, amink van. Köszönöm ezt a szüleimnek, és a férjem szüleinek is, egy boldog élet lehetőségét adták nekünk ezzel a neveléssel…

Helga ezzel szemben nem híve a hagyományos családmodellnek, elváltak a szülei, így nem kaphatta meg ugyanazt az útravalót, mint Márta. Kapcsolata is volt jó pár, ám 30 éves korában megérkezett a nagy szerelem, és úgy döntött, ezt a lehetőséget nem fogja elszalasztani.

– Fiatal koromban volt néhány jó kapcsolatom, és egy rakás rossz. Mivel ez utóbbiak voltak túlsúlyban, egy idő után egyszerűen feladtam a párkeresést. Míg barátnőim a Nagy Őt kutatták, én éltem magányosan évekig – s ez bármilyen szörnyen is hangzik igazából nem volt rossz. Legalábbis jobb volt, mint egy nyökögős kapcsolatban szenvedni.

– Aztán megismerkedtem Attilával, épp a 30. születésnapom előtt. Rögtön megláttam benne a lehetőséget. Na nem úgy, ahogy ezt mások elképzelik, nem a külseje, nem a pénztárcája volt vonzó, hanem a személye. Éreztem, ezzel az emberrel lehet együtt élni, lehet jó kapcsolatot kialakítani, sőt, lehet boldognak lenni. Vagyis nem egy csapásra beleszerettem, hanem vonzódtam hozzá megállíthatatlanul.

– És igazam lett. Egy évnyi együtt élés után azon kaptam magam, hogy repkedek a lakásban, amikor várom haza: fülig beleszerettem. Később jöttek hullámvölgyek, az is előfordult, hogy egy nő ráragadt, üldözte őt a szerelmével – és melyik férfi áll ellent egy hosszú rohamnak? –, és az én életemben is feltűnt egy-két vonzó férfi. Mégis túléltünk mindent. A titkom egyszerű: szeretem őt, meg akarom tartani, ezért a kapcsolatunk stabilitását mindennél fontosabbnak tartottam és tartom. Hagytam a dolgokat haladni, ha éppen rosszabb időszakunk volt, tudtam, hogy majd elmúlik. Nem hisztiztem, nem kérdezgettem, szeret-e, nem gyötörtem sem őt, sem magamat.

– Amikor az a nőszemély kivetette rá a horgot, nem féltékenykedtem, nem kémkedtem utána, csak egyszerűen elmondtam neki, hogy ez nekem rosszul esik. És minden este úgy vártam haza, hogy jól érezze magát otthon – nem körülrajongtam, csak vidám estéket teremtettem. Egy rövid idő után egyértelmű volt számára, hogy a boldog esték velem, sokkal többet érnek, mint egy hülye kaland. És amikor én kezdtem vonzódni valakihez? Az érzést valahogy áttoltam Attilára. Mert az ilyen fellángolások az emberben születnek meg, s nem egy másik fél okozza – ő csak eszköz. Hagytam magam rajongani, csak épp közben a férjemre gondoltam, s nem a vonzó idegenre. 17 éve vagyunk együtt, s még mindig minden este úgy fekszünk le az ágyba, hogy villanyoltás előtt hosszan egymás szemébe nézünk. Ez a szerelem…

(A következő részben megismerhetünk egy nénit, aki nemhogy az élethosszig tartó szerelemben hisz, hanem szerinte az a síron túl is tart.)

Kapcsolódó anyagok:

$$2360$$

$$2367$$