Nálunk fél év volt a mézes időszak, amikor bebarangoltuk a város összes randi helyét, a Citadellától a Budai váron át a Városligetig. Szerettem vele lenni, mert azt az érzést keltette bennem, hogy nem csak egy pasi, hanem egyben barát is, akivel mindent megbeszélhetek. Elvitt a legjobb éttermekbe, bemutatott a barátainak, sőt még szórakozni is elmentünk néhányszor együtt.  Igen, megvolt a "nagy" szülői találkozó is, ami nemcsak egy szimpla bemutatkozó volt, nem is egy cikis reggeli emeletről levonulós józanodó eset, amikor megpróbálsz kisurranni, de az anyukája felkiált, hogy kisfiam te vagy az? Hanem egy délutáni ebéd keretében lezajló családias hangulatú találkozó. Persze ő sem panaszkodhatott, mert hozzánk könnyen beilleszkedett, mivel apukám egyből barátilag fogadta, és egy ital társaságában kibeszélték a nőket. Anyukámról nem is szólva, aki mindig szeretettel várta és még sütivel is kedveskedett neki. Ezt már csak egy közös nyaralással tudtuk fokozni, ahová eljöttek a szüleim is, és nem is érződött a négyünk közötti korkülönbség…  Megszerettem. Talán ő  volt eddig a legkomolyabb… Én is neki, mert anyukája volt a „besúgó”, akitől megtudtam, hogy eddig nem viselkedett még így lánnyal, és hogy látszik rajta, hogy nagyon odavan. Bennem akkor tudatosult a dolog, amikor közölte, hogy a szüleit, az én szüleimmel meg akarja ismertetni. Itt már elgondolkodtam, hogy ezt már a lánykérés szokta követni… Sajnos itt már kezdtek előjönni a rigolyák…

Mik is ezek? Ez minden férfinál más. Esetében: féltékenykedés, kiborulás, veszekedés, bizalmatlanság… Az említett fél év után kezdődött, amikor sétálunk az utcán, és megnézett egy engem egy idegen fiú, ő pedig beszólt a bámulónak, hogy a saját barátnőjét nézze. Na erre persze én is lestem egyet, és elmondtam neki, hogy szerintem jobb lett volna, ha csak magához húz, had egye a fene a kukkolót. De nem, neki ez nem volt elég. Ezután jöttek a telefon-lesések. Annyira zavarta, ha mással beszélek, hogy legszívesebben kivette volna a kezemből a telefont és elmondta volna a vonal másik végén lévőnek, hogy hé most velem van, stipi-stopi! Hozzáteszem, nem vagyok a fél óráig telefonon ülő típus és az sem, aki a barátja mellett már hapsikkal is flörtölget, majd velük cseverészik. Hűséges vagyok, tehát a féltékenykedés alaptalan volt, mégis tudtam, ha megcsörren a mobilom, akkor vita lesz. Ennek az lett a vége, hogy a mobil néma üzemmódra kapcsolt, mintha senki sem keresne, este pedig a hálószobán kívül felejtettem. Persze már majdnem minden estét együtt töltöttünk, és ha esetleg én a családdal szerettem volna lenni, na azt is vita követte.

Érlelődött bennem a szakítás gondolata, annak ellenére, hogy amúgy olyan jó minden, tuti nem csal meg, csak van ez a hülye természete, hogy csak magának akar, aminek örülnöm kéne, de ez már túlzás volt... Már-már tárgynak tekintett, ami felett uralkodott. Követett, nyomozott utánam, majd mindenütt feltűnt. Elkezdtem magamban felállítani egy jó és egy rossz tulajdonságokból álló összesítőt. Hogy miért? Már nem tudtam tisztán látni. Próbáltam neki megfelelni, és közös nevezőre jutni. Az ismerőseim néha részesei voltak egy-két összetűzésünknek, ami nem kifejezetten veszekedés volt, de a kellemetlen szituációba sorolnám. A lényeg: arra éppen elég volt, hogy megkérdezzék tőlem: minek vagy vele? Én pedig nem tudtam válaszolni, csak  győzködni kezdtem őket: jaj amúgy nem ilyen… De csak magamat csaptam be! Mert sajnos, amíg magamon nem tapasztaltam meg az „ez már sok” érzést, addig nem tudtam elhatározni magam. Szóval betelt a pohár. Mivel? Természetesen egy veszekedésekkel, amikor én nem is vagyok veszekedős típus. De szerettem és megpróbáltam meggyőzni, hogy rossz irányba haladunk, találjunk közösen ki valamit, de ő csak ordított… Alaptalanul. Na egy ilyen eset után, amikor a kocsiban ülve száguldozott, és kifakadt amiért két percet késtem, azt mondtam neki, hogy állj meg! Mondtam? Ordítottam! Megállt. Kiszálltam, és rácsaptam az ajtót, de nem csak a vitára, hanem az együttöltött két évre is.

Nehéz volt, de ha nem szállok ki a kapcsolatból, akkor már annyira kisajátít, hogy senkim nem maradt volna rajta kívül. Vége lett. Azóta egyre ritkábban, de fel-felkeres az Interneten, vagy telefonon. Egyszer megkérdeztem tőle: Megérte? A válasza elcsukló hangon csak annyi volt: nem…