Férjem elvált férfi, előző házasságából van egy kislánya is, aki az édesanyjával él. Sokáig ez a kislány, a „kislányom” volt a gyermek az életünkben, és láttam, milyen remekül bánik vele: nem kényezteti túl, de minden játékban benne van; gondoskodik róla, a gyermektartáson felül is ellátja minden földi jóval…, hiszen akárhogy is történt, az Ő gyermeke, felelős érte, amíg csak él!!!

Bátran vágtam bele a közös babaprojektbe….

2002-ben megszületett kisfiunk, Ádám (jelentése: Férfi, első ember…) aki sajnos krónikus beteg, ezért sok erőt-türelmet igényelt. Bevallom, nem mindig tudtam maximálisan ezt nyújtani neki…

És ekkor kapott nagy szerepet a férjem nyugodt hozzáállása. Mikor tűréshatárom küszöbén álltam, nem szidott, csak a szemembe nézett…., átvette a gyermeket, és megnyugtatta… – ezekért a percekért örök hálám neki! Hiszen ez által nem éreztem magam kevesebbnek, rosszabbnak, mint más anyukák. Tudtam, hogy Ő van nekem, mellettem áll, számíthatok rá. Igen, ő nem apa, hanem apuka!!!  „Apa mindenki lehet, de az apuka az ritka kincs!”

3 év telt el. Hosszú idő. Láttam, hogy gyermekem hogyan szereti-öleli féltestvérét, és milyen könnyzáport hullat mikor hazavisszük a kislányunkat. Férjemre néztem, aki azt vallotta addig, hogy egy közös gyermek elég lesz, mert így a biztos, hogy mindent meg tudunk adni a gyerekeknek anyagilag. De most döntött-döntöttünk: kell bizony még egy kistesó!

Tekintve, hogy nem volt (és ma sincs) peteérésem, hosszas huzavona történt. De mesterséges megtermékenyítést semmi esetre nem akartam, gondoltam ha a sors szán nekem még egy gyermeket, azt majd tudtomra adja. Négy hormonkezelést vállaltam, hogy újra gyermeket hordhassak a szívem alatt. Természetesen ez a gyógyszeres kezelés nyomot hagyott a testemen. 90 kg lettem. De férjem minden nap, mielőtt munkába indult tudatta velem: „Az enyém vagy, és szép vagy, mert ezt a gyermekünkért teszed. Szeretlek.” Ezek a szavak sok erőt adtak a várakozás perceiben.

6 évre rá, hogy első közös gyermekünk világra jött, 2007. december 10-én egészséges kisbabának adtam életet, ismét kisfiú. Férjem most is, mint anno, végig velem volt a szülés alatt. Míg én kórházban voltam a babával, addig Ő intézte a nagyobbik gyermeket, a háztartást, készült a hazajövetelünkre.

Természetesen minden anyuka tudja, hogy a neheze csak most jött. Két gyermek, nagyszülők vidéken, háztartás, főzés, iskola-előkészítő a nagyobbik fiúval – bizony sok. De férjemre mindenben számíthattam: bevásárolt, hozta-vitte a nagyfiút oviba, ha kellett főzött, és még arra is szakított időt, hogy nőnek érezhessem magam, és picit ellazuljak. Ilyenkor korábban jött haza, vigyázott a gyerekekre, nekem pedig aromafürdőt készített. Megtehette volna azt is, hogy hozzám vágja, hogy egész nap itthon vagyok, miért nincs ez-az kész, miért vagyok fáradt, nyűgös, és miért nem talpig sminkben, csinibe öltözve várom őt haza. Sose tette.

Valahogy egy hullámhosszon volt velem, felvette a ritmust. Még a gyermekágy nehéz, depressziós heteiben is. És ez egy férfitől a legnagyobb dolog. Hogy ráhangolódik a felesége érzéseire, rezdüléseire. Feladva a sokak által ismert férfias „büszkeséget” , hogy bíz nem alacsonyodik le a pelenkázásig, büfiztetésig, mert az női dolog, mosogatás,teregetés… Szerintem ez által lett Ő a szememben igazi férfi!

Családapa. És szerető. Olyan szerető, aki azért hogy kapjon, azért ad is. Sokat ad. Mindent. Köszönöm neki.

Lippert Zsuzsanna

(Továbbra is várjuk leveleiteket: info@donna.hu)