Barátom, Sándor, különös ügyben kérte tanácsomat. Az elviselhetetlen hőségre való tekintettel Budapest egyik fáktól árnyékolt, kellemes hangulatú, nyíltterű sörözőjében találkoztunk. Becsületes negyedórás késéssel érkezett. Sándorom érdekes színfoltja a hétköznapoknak, magas testalkatához aránytalanul rövidek a karjai, mindig sápadt, beesett arcú, félszeg figura. Álmomban sem gondoltam, hogy ismeretségi körömből pont neki adódik ilyen „problémája”. Láthatóan izgatott volt, hadarva kezdett beszélni…

Elbeszélte, hogy döntésképtelen. Két nő közül kellett választania, egyrészről ott volt a bájos kollegina, akinek már hónapok óta csapta a szelet, s eddigi kitartása most látszik beérni – midőn megismerkedett egy amolyan igazi belevaló nővel is. Amolyan „Mit tegyek?” pillantással nézett rám. Először felnevettem, mondván, sokan vágynak ilyen „gondokra”, de bevallom, valahol kínosan éreztem magam. Mindig féltem tanácsokat osztogatni, mert ha ne adj Isten balul sül el egy megfogadott tanácsom, annak csak én iszom meg a levét, s tán még barátságunk rovására is mehet. Így egyszerűen a jó öreg „A döntés a tied!” kezdetű elhárító monológgal próbálkoztam.

Azt még feltétlenül meg kell jegyeznem, hogy Sanyi túl van már a harmadik ikszen, így ő mindenképpen komoly kapcsolatban gondolkodik (a rövidtávú dolgokat amúgy soha nem kedvelte). Elgondolkodtam hát, én mit tennék a helyében? Mégis mi alapján mondanám azt valakinek, hogy te jöhetsz, másvalakinek meg, hogy te nem!? Szóval a kezdeti irigylésre méltó állapot, hamar fejfájássá nőtte ki magát. Végül jó egyórányi tanácskozás után, amolyan férfias logikával, azzal búcsúztunk egymástól, hogy leteszteli őket, találkozgat mindkettővel, s azt választja, amelyiket személyiségéhez közelebb állónak érzi.

Két hét telt el, mire Sándorral újra találkoztam. Véletlenül pillantottam meg, épp a villamosról szállt le, lógó orral. Megfeledkezvén az ilyenkor szokásos udvariassági formulákról, rögtön a tárgyra tértem. Ezt látszólag cseppet sem bánta, élvezettel mesélte, hogy eleinte minden jól ment, étterem, színház, planetárium, koncert, csók- és randevúhegyek. Az egyikkel emiatt szeretett együtt lenni, a másikkal amiatt, mindkettőt akarta – de dönteni csak nem tudott. Ám elkövette azt a hibát, hogy két nő szerelme láttán túl magabiztossá vált. Már nem törődött azzal, hogy körülményesen szervezze meg a programokat, gondosan egyeztetve, hogy még csak véletlenül se fusson össze a két nő. Vakmerőségében barátom már egy kávézóba hívta a két hölgyeményt némi időkülönbséggel, gondolván, az egyiket úgyis elbúcsúztatja, mire érkezik a másik, ráadásul a nők úgyis mindig késnek.

Tévedett, de még mekkorát. A kollegina, nem hogy pontos volt, hanem még előbb is érkezett, bő húsz perccel. Az eredmény? Nem a két nő esett egymásnak, hanem a vörösbor áztatta el Sándorom frizuráját (mint a filmekben).

Miután befejezte a történetét, már csak egy kérdésem maradt:

– Most, hogy így két szék közül a padlóra estél, legalább rájöttél, hogyan kellett volna döntened?

– Igen – válaszolta Sándorom széles vigyorral arcán –, úgy, hogy nem egy helyre hívom mindkettőt!

Képek forrása: Flickr.com