Idén végre lehetőségem nyílt kilátogatni az idei Sziget fesztiválra. Már itt az elején bevallhatom: még sohasem voltam ezelőtt. Valahogy sosem vonzott, de azért azt mindig is tudtam, hogy egyszer az életben majd megnézem magamnak. Az alkalom eljött, elindultam hát így, sziget-szűzen a nagy kalandra néhány ismerősömmel. Az ismerősöktől hallott előzetes élménybeszámolók kavarogtak a fejemben út közben, ezek alapján kialakult bennem egy kép – bár azért nem árt a saját tapasztalatomra is hagyatkozni.
Gondoltuk, ha lúd, legyen kövér, így már délután felkerekedtünk meghódítani az Óbudai-szigetet. A helyi fiatalok még kicsit álmosan, az előző napi alkohol mámorból ébredezve bóklásztak. Bár már délután 5 óra is elmúlt, a szigetelők még csak akkor sorakoztak törülközőikkel ásítozva a nekik felállított zuhanykabinoknál. Vagyis, még nem igazán volt „party” hangulat… Maga a tisztálkodás mély nyomott hagyott bennem: a mai napig felrémlik előttem a kép, ahogy a nyilvánosan elhelyezett piszoárokat a fiatal hímek előszeretettel és mindenféle gátlás nélkül használják. S a mobil zuhanyzók bejáratánál közvetlenül egy ATM pénzkiadó automata árválkodik. Pénz és férfiasság egy helyen.
Egy darabig csak sétáltunk a sátrak között. Egymás hegyén-hátán minden – az alvóhelyek közötti kis részek pedig tele szeméttel, a sárról nem is beszélve. Pedig idén még viszonylag jó idő volt néhány záportól eltekintve. A meghökkentő látvány mellett elképesztő szagok érték kifinomult kis szaglószervemet, amik a gyalogos „főutak” mentén voltak csak igazán erősek, lévén, hogy a toi-toi vécék és piszoárok többsége itt várta "vendégeit".
Ahogy múlt az idő, egyre furább fazonokkal találtuk szembe magunkat, akik csak erre az alkalomra öltötték fel különféle jelmezeiket. Egy idő után kezdtem magam úgy érezni, mint egy farsangi bálban. Bár jelmezzel nem készültünk, megpróbáltunk „lazán” öltözni, legalábbis azt gondoltuk, egészen addig, amíg be nem léptünk a helyszínre. Ide ugyanis, mint kiderült kifejezetten túlöltöztünk. Ezt se gondoltam volna eddigi életemben, hogy az atléta-boleró-farmer összeállításommal túlöltözötten feszengek majd valaha is, de itt ez is megtörtént – sebaj, ez a csodálkozások napja! És még el sem kezdődött az igazi buli…
Egyszer csak egy francia úriember lépett oda hozzám. Éppen kezdtem felvenni a hangulatot, nyitottan álltam az emberekhez, gondoltam kis naivan, biztos útbaigazítást kér – legalábbis úgy tesz mintha... De nem, mindenféle felvezetés nélkül megkérdezte van-e kedvem „franciázni” vele. Először azt hittem csak rosszul értem, hiszen a francia nem erősségem – mindenki értse úgy, ahogy akarja –, de aztán megismételte. A kérdés meglehetősen váratlanul ért, így csak zavartan mosolyogtam, majd ott hagytam az illetőt.
Gyomrom már jelezte, hogy ideje lenne falatozni valamit, úgyhogy körbenéztünk, mi a felhozatal kajafronton. Választék az volt bőven, a sült kolbásztól kezdve a mexikói ízeken át egészen a „fasza lángosig” – igen, ez a neve, így hirdetik –, de még sportkocsmával is találkoztunk – bár a sport és a kocsma nem feltétlenül vannak összhangban, de itt mindent lehet! Az árakat elnézve eltűnődtem, hogy tényleg éhes vagyok-e, mivel egy sajtos tejfölös igazán „fasza” lángosért elkértek majdnem kilencszáz forintot. Végül is egy pizza szeletnél döntöttem, aminél ettem már jobbat is. Valószínű, ezért nem álltak itt kígyózó sorok - a rutinos látogatók már tudtak valamit…
Azok után, hogy elfogyasztottam sonkás pizzámat elindultunk az esti koncert színhelyére, ahol már az „előzenekar” melegítette a közönséget, az aznapi sztárfellépő Prodigy előtt. Persze azon a négyszáz méteren sem unatkoztunk. A szembejövő fiatalok már rendesen hangolódtak, „Prodidzsáj, Prodidzsáj” felkiáltásokkal.
Tényleg hihetetlen, hogy a zenei élet széles palettájának minden színe megtalálható itt. Afro-latin, rock, világzene, jazz, blues és még sorolhatnám - egymást váltották a különféle előadók a különböző színpadokon. De a zenén kívül sok elfoglaltságot és programot is találtunk, ráleltünk például a hungarikum falura, a roma sátorra, lehetett pókerezni, és „bungee-jumpingolni”, egy erre a célra kihelyezett daruról. Na, ez az, amit én még akkor sem, ha fizetnek érte! A Vígszínház sátrába viszont benéztünk, bele lehetett kóstolni néhány előadásba.
Kicsit később, egy-két méterre a színház sátrától fedeztük fel a gólyalábas lányokat, akik egyébként semmi különöset nem csináltak, csak jelmezben és gólyalábakkal álltak és mosolyogtak. Mégis sokan megálltak és fényképeztek. Másodpercek múlva megjelent egy női ruhába öltözött fickó és jobbra-balra illegette magát a jelmezes lányok előtt. A pasas nem volt szégyenlős, ugyanis egy hirtelen mozdulattal egyszer csak fellibbentette szoknyáját, ami alá nem vett ám se alsónadrágot, sem bugyit. Azóta sem tudom, hogy megrendezett kis show-nak voltunk szemtanúi, vagy csak simán egy spontán műsornak?
Ahogy egyre sötétebb lett, a fesztiválozók gátlásai is egyre kisebbek lettek, már ha egyáltalán voltak. Azt vettük észre, hogy aki ide belép, elfelejt minden gondot, nem törődik semmivel, és – reméljük csak egy hétre –, mondhatni kifordul önmagából. Nem mondja meg senki mit tegyen. Egy hét, amikor teljesen felszabadulhat. Itt nem létezik politika, rasszizmus, gyűlölködés. Mindenféle ember megtalálható, fiatal, idősebb, rocker, latin szerető, elférnek egymás mellett, pedig mennyire mások.
Egyszer meg kell nézni - gondoltam mielőtt ideértem, és igazam volt. Talán lesz legközelebb, talán nem, ki tudja. Addig is hangolódom...
