Ne ébressz fel… még egy kicsit álmodni szeretnék… nézni a hópelyhek táncát, érezni a tél simogató fuvallatát…, elszenderedni csendesen a karácsony melegében.

Álmodnék ezer meg ezer csodát! Titkon hóembert építenék, s angyalt rajzolnék testemmel a puha fehérségbe… Érezném a levegőben keringő méz és fahéj édes, simogató illatát… s a hideg éjszakában - feltekintve a csillagos égre - lelkem legmélyéről kívánnám: lásd Te is a csodát, hogy elhidd, minden a Tiéd lehet! Hogy lásd a végtelent, hogy tudj szívből szeretni, amit s akit eddig még sosem…

Mert nem pusztán egy ember vagy a nagyvilágban… Te vagy az – még ha nem is sejted –, aki lámpásként beragyogod mások életét, lépted nem csupán a friss hóban hagy nyomot, hanem az emberek lelkében is.

Télen, a sűrű hóesésben, gyakran álmodom a kályha melegénél, mézeskalácsot majszolva, smint egy kisgyermek – képzelem: ez a pillanat bárcsak örökké az enyém volna. Bárcsak meggyújthatnék egy gyertyát, melynek ragyogó fénye mellett mindenki láthatná: nem csak pár nap van az évben, amikor figyelnünk kell egymásra. Minden perc ajándék az életünkben, amit azokkal tölthetünk, akiket szeretünk, s minden napban, háromszázhatvanöt ébredésben ott rejlik a lehetőség, hogy közel kerüljenek hozzánk azok is, akik eddig sosem. Minden emberben, élőben és élettelenben, a levegő minden apró molekulájában ott a szeretet… rajtunk múlik észrevenni és adni belőle…

Hunyd be a szemed, s gondolj egy percre minden létezőre a Föld kerekén… dúdold hát Te is halkan a karácsony énekét… Varázsold egy mosollyal a jóságot magad köré… s emlékezz az ünnep elmúltával is arra, hogy az élet túl rövid…