Szokásos szituáció, állunk a boltban, a sorban. A gyerek kedvesen nézeget valami műanyag vackot, a gyerekjáték és az édességtartó direkt az ilyen kiskölykök számára anyanyúzónak odakészített hibridjét. A nyugdíjas nénikék és bácsikák örömmel pihentetik szemüket szőke fürtjein. Elismerésük csak növekszik, amikor az ifjú embercsemete szabatosan, tisztelettudóan és édesen hozzám fordul, majd megszólal.
− Légy szíves, édesanyám, vedd meg ezt nekem!
Ám még válaszolni sincs időm, mert kis gentleman-em egy rossz mozdulattal becsípi a kezét a szerkentyűbe, fájdalmasan feljajdul, és azt mondja.
−Hogy a ripityári tündérgeci csessze meg!
A helyzet annyira abszurd, hogy alig bírom elfojtani nevetésemet. Hogy a csudába tudott ilyesmit kitalálni? Hallgatta, hallgatta a felnőttek miket mondanak, információt cserélt a barátaival az óvodában, majd összerakta és kiegészítette a saját kis mesevilágával? Valami tudatalatti mesevilági teremtő gesztus atavisztikus felrévülése következett be gyermekem agyában?
Tisztában vagyok vele, hogy komoly arcot kéne vágni, és legalábbis közölni vele, hogy most nagy butaságot mondott, de egyszerűen nem vagyok rá képes. Eszembe jut, hogy vannak korszakok, amikor a kisember, illetve a fiatalember a káromkodástól, idősebbnek, vagányabbnak érzi magát. A felnőttek, különös tekintettel a férfiak gyakran még erősítik is ezt az életérzést, büszkék csemetéik nyelvi kreálmányaira, sokszor még a haveroknak is eldicsekszenek trónörökösük újabb kiszólásaival. Mi nem szoktunk szitkozódni, különösen mióta megvannak a gyerekek, a férjem is visszafogottan szidja a kétballábas focistákat, vagy a teljesen béna sofőröket. Ennek ellenére vannak hangulatok, amikor kifejezetten jól esik egy-egy „basszuskulcs”, vagy „oh, a francba”!
Ez mind másodpercek alatt fut át az agyamon, de az idős házaspárok tétovaságomat, és a várt szidalom elmaradását látva egyre felbátorodottabban súgnak össze, a sorban egyedül állók is a mellettük lévőhöz fordulnak és élénk előadásba fognak a mai szülőkről, fiatalokról és gyerekekről, valamint arról, hogy nem így volt ám ez, az ő idejükben. Egyetlen pici néni jön csak a segítségemre.
− Ne is törődjön vele aranyom, majd elmúlik ez a korszak is, csak ne tulajdonítson neki jelentőséget.
Azt hiszem, az ő szavai sok igazságot rejtenek. Azóta egyszer elbeszélgettem a gyerekkel, arról, hogy a rendszeres csúnya beszéd az embereket rosszabbá teszi, egy ártatlan kiskölyök szájából meg különösen visszatetsző, de többet nem törődtem vele, ennyit is csak azért, mert akkor valami tényleg csúnya hagyta el parányi száját. A „tündérgecik” pedig egy darabig még röpködtek otthonunkban, majd örökre kiszálltak az életünkből…