A környékünkön van egy zebra, lámpa nélkül. Az út, amire festették meglehetősen forgalmas, főleg a reggeli órákban. Lehet, hogy néhány ember számára újdonság, de a zebrán a gyalogosnak van elsőbbsége, még akkor is, ha a vezetőt nem készteti megállásra egy lámpa.

Nem is olyan régen ismét az ominózus átkelőhely felé vezetett az utam. Leléptem a járdáról és az úttest szélén ácsingóztam, várva, hogy lesz oly kedves valamelyik sofőr, és elenged. Gondoltam nem leszek agresszív, nem intek be, nem poroszkálok folyamatosan előre – nem is mertem, mert bár 40-es tábla van, a többség 60-70-nel szokott itt közlekedni. Kerek tíz percet töltöttem várakozással, mire megsajnált egy fiatal bmw-s, és tökéletesre manikűrözött kacsójával intett, hogy menjek. Ekkor már olyan ideges voltam, hogy eszem ágában se volt megköszönni neki – pláne, hogy elvileg az lenne a természetes, hogy elenged -, erre persze, miközben padlógázzal indított, szelíden kihajolt az ablakon barátságosan megemlítve felmenőimet.

Értem én, hogy zavaró a gyalogosok figyelmetlensége, hogy bárhol bármikor képesek kiugrálni a kocsik elé, mondván, hogy „van azon fék”, és akkor még ott vannak a biciklisek is, az autósok rémálmai, akik szentül hiszik, hogy sérthetetlenek. Pedig nem azok.

Ám mégiscsak az autó nélkül közlekedők a gyengébbek, a kisebbek, ismerősöm szerint „a puhatestűek”, fokozottan kell rájuk vigyázni. Bár azzal is egyetértek, hogy nem ártana az iskolákban oktatni a kreszt, sőt biciklist ki sem engednék e tudás birtoklása nélkül az útra, mert rengeteg baleset történik velük. Az autósok tudják elvileg a kreszt, mégse feltétlenül tartják be. Hogy mi a megoldás? Az egymásra figyelés, a türelem és a tolerancia, és tudom, hogy ezt könnyű mondani. Mégis van olyan ország, ahol ez működik.

Egyik ismerősöm néhány hete jött haza Hamburgból. Izgatottan mesélte, hogy képzeljem el, ott az autósok mosolyogva állnak meg a zebránál, hogy elengedhessék a járókelőket – hogy magukban mit gondolnak, az teljesen mellékes -, és milyen jó lenne, ha nálunk is így viselkednének. Hát igen.

Néhány nappal a fent említett eset után bevágódtam a kocsiba, mert utam kivezetett a városból. A lámpa nélküli zebra felé közelítve már messziről észrevettem a nyakukat kétségbeesett nyújtogató gyalogosokat az út szélén. Na – gondoltam – rendes leszek és átengedem őket. Megálltam hát és intettem, hogy menjenek csak bátran – csak az egyiknek volt még kedve köszöngetni -, mire a mögöttem lévő türelmetlenül rám dudált, hogy mi a fenét csinálok, miért nem haladunk már! A vezetési kultúrát még mindig hiába kerestem...