Egy rendes asszony maga vágja el a tyúk nyakát – sokat hallott mondat gyermekkoromból, azonban el kell árulnom, azóta sem lettem rendes asszony, pedig felmenőim rendre próbálkoztak. Többször oda lettem állítva egy nagy késsel a halálra ítélt, kapirgáló baromfi mellé, azonban ennek mindig csak rosszullét lett a vége.

Állítólag az a húsleves lesz a legfinomabb, melyhez a legfontosabb hozzávaló két órával a lábosba kerülés előtt még kapirgált. Anyukám és nagymamám is szentül hitte ezt, jóformán minden vasárnap tyúkvágással kezdték a napot, és miután elértem a kritikus kamaszkort csalódottsággal nyugtázták: „a lánynak ma sem sikerült elvágni a tyúk nyakát és rendesen megkopasztani”. Hosszú évek kemény ellenállása után jöttek rá, ha eddig nem ment, ezután sem fog: tisztelem és becsülöm a „rendes asszonyokat”, azonban én maradok az amolyan „bármit megcsinál, de ezt nem” skatulyánál, amibe az elmúlt 15 évben kerültem. Kíváncsi voltam vajon rajtam kívül is akadnak-e (nyilván igen) ilyen „tyúkvágás ellenes” asszonyok, így körbekérdeztem hogy vélekednek a téma kapcsán.

„Nem ölök állatot. Nekem is igyekeztek megtanítani a tyúkvágás technikáját, de nem igazán sikerült.” – mondja egyik alanyom, aki úgy tűnik hozzám hasonló véleményen van. „Édesanyám is így volt ezzel egy ideig, de aztán megtört a jég. Megunta, hogy mindig a szomszéd nénit kell áthívni tyúkvágáskor és egy alkalommal maga ragadott kést, azóta rendszeresen, lelkiismeret-furdalás nélkül vág tyúkot, csirkét” – meséli.

Margit néni, mintegy ötven évvel ezelőtt, 14 éves korában nyisszantotta el először egy tyúk nyakát, utána pedig hétről-hétre előkerült a nagykés, és maga mondott végítéletet a szárnyasokra.

„Nem volt kérdés, hogy megteszem-e, ha enni akartunk, kénytelenek voltunk végezni a tyúkokkal. Hárman voltunk testvérek és csak én voltam lány, míg a szüleink a földeken dolgoztak, valakinek ebédet kellett készíteni abból, ami volt. Nem mondom, hogy először nem okozott nehéz perceket hogy meg kell ölnöm egy állatot, de később könnyen belejöttem.” Bár nem kérdeztem túl sokat a dologról, Margit néni az oly sok kudarcba fulladt meggyőzés ellenére ismét megpróbált rábírni egy jó kis „vérengzésre”, és ennek érdekében a legapróbb technikai részletekbe is hajlandó volt beavatni. Akiket hozzám hasonló érzékenyebb lélekkel áldott meg a sors, inkább ne is olvassák tovább…

„Nagyon fontos dolog, hogy a megfelelő helyen, megfelelő mélységű vágást ejtsünk a szárnyas nyakán, egyrészről azért, hogy ne szenvedjen túl sokat, másrészről azért, hogy jól ki tudjuk véreztetni” – avat be a legelső titokba Margitka.

„Nem kell ám kislányom megijedni, bármennyire is jól csinálod, a tyúk bizony rángatózni fog, dolgoznak benne az idegek! Én még a vágás előtt bal lábammal rálépek a két szárnyára, hogy ne tudjon csapkodni, de ahány ház, annyi szokás! Valaki összekötözi ezeket is, a lábakkal együtt” – folytatja, azonban a további részletekbe már nincs alkalma beavatni. A beszélgetést nyugodtabb mederbe terelem és inkább rátérek a húsleves kérdésére: mi a véleménye, tényleg akkor a legfinomabb, ha frissen vágott tyúkból főzik? Ő hogy csinálja?

„Bizony össze se lehet hasonlítani a fagyasztott húsból vagy netalántán bolti csirkéből főzött változattal! Bármennyi zöldséget is teszel bele, az igazi zamatát a legfontosabb és egyben legfrissebb hozzávaló adja! Az elkészítési mód semmiben sem tér el más húsleves receptekhez képest, sok zöldséget rakok bele, néhány szem egész borssal, pár szem köménnyel és egy kisebb babérlevéllel is javítok a zamatán. Akkor lesz a legfinomabb, ha hideg vízben kezdem főzni és órákig csak gyöngyözni hagyom, közben időről időre leszedem a habját. Ha igazi húslevest szeretnénk az asztalra tenni, legyen időnk odafigyelni rá, a friss húson kívül ez a legnagyobb titok!”