A kislányom 6 éves, az apjától 2 és fél éve váltam el. Azóta élek a jelenlegi férjemmel, aki igazi apja lett a lányomnak! Nagyon büszke vagyok rá, mert sokkal többet ad a gyermeknek, mint a vér szerinti apja! Ma már, ha úgy beszélnek róla valahol, mintha ő lenne az apukája, akkor csak mosolyog és bólogat.

A kislányom az első időszakban zavarában nem tudta, hogy szeretheti-e vagy sem (apai oldalról is kapta szegény a jó tanácsokat, hogy „azt a bácsit nem kell szeretned, mert ő neked senki”, meg hasonlók), de a tettek, az érzések eldöntötték a dolgot. Ma már ragaszkodnak egymáshoz, sőt, néha már attól félek, hogy pár év múlva én leszek a kirekesztett, aki nem tudhatja a titkokat, aki nem tud az ellenőrzőbe került rosszabb jegyekről, akivel nem beszélik meg a csínytevéseket és azok jóvá tevését... De mindez nagyon boldoggá tesz, mert a lányom végre igazi apát kapott, a férjem pedig egy kislányt, aki apának szólítja, és így néha úgy érezheti, hogy tényleg apa lett.

Sokaknak kell megküzdeniük a párjuk gyerekeinek ellenérzéseivel, de csak azt mondhatom, hogy ha a két „szülő” együttesen, szeretettel próbálja megoldani a dolgot, akkor nincs ok aggodalomra, mert minden rendben lesz.

A kislányom látta, hogy végre kiegyensúlyozott, mosolygós, boldog anyukája lett, és hogy nagyon szeretjük őt mindketten, és lám, ennyi elég volt, hogy igazi, boldog család legyünk!

Köszönöm mindezt a férjemnek!

Köszönöm a türelmet, a kitartást, a lemondást, az odaadást, a segítséget, a biztos hátteret, a szeretetet, az elfogadást és ezt a boldog életet!

Mariann

(A képek illusztrációk - a szerk.)