Az utca végén egy apró nagymama álldogált, túl a nyolcvanon. Éreztem, hogy kérni fog, de kivételesen nem volt nálam semmi a mobilomon kívül. Egy forint sem lapult a zsebemben. Ahogy mellé értem, megszólított: „ – Kérem, segítene. Csak egy fél kiló kenyérre valót. Már egy napja nem ettem, és nagyon rosszul vagyok.”

Ugye ismerős? Számtalanszor hallhattuk már hajléktalanok szájából. Ám innentől fogva minden más volt. Sajnáltam, mondtam, hogy nincs nálam pénz. Erre ő nem kezdett el káromkodni, vagy a felmenőimet szidni. Egyszerűen csak lehajtotta a fejét, és elfordult. Szégyellte magát, valószínűleg nem hitte, hogy tényleg nincs pénzem, de a büszkeség nem engedte volna, hogy többet mondjon, ezt éreztem. Ahogy tovább mentem, egyre gyötört a rossz érzés és átkoztam magam, hogy pont most nincs némi apró a zsebemben, vagy egy kis keksz a táskámban.

Perceken belül megérkeztem nénémhez, akinek első kérdése az volt, hogy vagyok. Én mondtam, rosszul, mert láttam ezt a nénit, és hogy mennyire bánt a dolog. Erre ő besietett a lakásba, pillanatok alatt csomagolt kalácsot, sonkát, szendvicset, vizet, süteményt, csokoládét, és én már mentem is visszafelé reménykedve, hogy a nénit még ott találom… És ott volt.

Nem, ő nem hajléktalan. A környékben lakik, amennyire öreg kora engedi, tisztán tartja magát, de bizonyos illatok azért körbelengik. Haja  fésült, hullámcsattal feltűzött, otthonkája kopott, de a harisnya és a cipő nem hiányzik a lábáról. Minden a helyén van, csak éppen majdnem olyan öreg, mint a néni maga.

Odaadom a zacskó ennivalót. Ő megragadja a kezem, sírni kezd, és kezet csókol. Ezt leírni nem lehet.  Leülök vele kicsit beszélgetni a hátunk mögött lévő üzlet lépcsőjére, kérem, hogy egyen, de ő csak ismétli ugyanazt.

Az emberek nem törődnek vele. A házban, ahol lakik lenézik, mert kenyéren kívül másra nem igazán telik neki. Ma már ott tartott, hogy szégyenére ki kellett jönnie az utcára, hogy kérjen, de az emberek elfordultak tőle. Senki sem segít, talán mert vakok, vagy inkább azok akarnak lenni? Nem tudom.

Egyszerre kavargott bennem a harag és a sírhatnék, amíg a nénit hallgattam. Háromszor elmeséli, hogy hogyan ugrott ki az emeletről, mert inkább meg akar halni, mint hogy így kelljen élnie. Háromszor kérdezte, hogy megmutassa-e a sebet (mert ő nem hazudna sohasem), ahol felszakadt a hasfala az ugrás következtében. És háromszor mondta el, hogy a napokban úgyis öngyilkos lesz. Félek, nem túlzott, nem hazudott.

Az étel, amit adtunk másnak egy napra ha elég lenne, neki napokig ki fog tartani. Az, hogy valaki gondoskodott róla, és odafigyelt rá egy negyed óráig, talán még tovább is. És az ő emléke bennem? Tartok tőle, sosem fogom elfelejteni.

És, hogy miért más, mint a többi hajléktalan? Először is a néni nem hajléktalan, de láthatatlan. Láthatatlan a rendszer számára, és ami még szomorúbb, láthatatlan az utca embere számára. Ott voltam. Senki rá sem nézett, egy pillanatot sem szentelt rá. Míg mellette ültem, legalább 10 ember ment el mellettünk, de futó pillantáson kívül többre senki sem méltatott minket. Negyedórára én is láthatatlanná váltam. Igen, valószínűleg mindenki csak egy újabb hajléktalan kéregetőnek hitte…

Mindazok, akik fel vannak háborodva, hogy nem elég a fizetés, nem elég a támogatás, nem jó a rendszer… mind elsétáltak mellette-mellettünk. És kérdem én azokat, akik esetleg kommentben azt írják majd, hogy igen-igen szörnyű ez, de a kormány meg a világválság, meg a gazdasági helyzet hibája ez, azok tényleg őszinték magukhoz? Vagy, ha akkor, ott elsétálnak, akkor önök is ugyanúgy átnéznek rajtunk, mint mindenki más?

Ugyanis, én ott az utcában nem láttam sem Gyurcsányt, sem Orbánt, sem más nagyhatalmú vezetőt sétálni. Én azt láttam, hogy babakocsikat toló anyák, férfiak, tinik, nyugdíjas korúak sétálnak el a néni mellett, rá sem nézve, észre sem véve azt, aki még 10 éve is talán egy volt közülük. Aki még ma is úgy ül le az utcán a lépcsőre, hogy maga alá teríti az egyik multi hirdető lapját, hogy ne a porba üljön. Aki valószínűleg jó nevelést kapott, és annyi az önbecsülése, hogy bármennyire éhes, az utcán nem eszik, de egy 25 éves nő kezét nem sajnálja háromszor is megcsókolni egy zacskó ételért.

Tartsanak naívnak. Mondják, hogy a néni megjátszotta magát. Higgyenek nyugodtan bármit, ami lecsendesíti a lelkiismeretüket. De amikor ott hagytam a nagyit a lépcsőn ülve, majd visszafordulva még intettem neki, és ő visszaintett, akkor nem tudtam mást tenni, mint sírni és dühösen azt gondolni: „Vakok vagyunk! Krisztus talán feltámadt, de az emberekben az emberség haldoklik.”

Üzenem mindenkinek, aki elment a néni mellett, és a tömegeknek, akik szintén elmentek volna mellette (a mai nap után nincs kétségem, hogy a legtöbben így tettek volna), hogy őszintén nézzenek magukba, és holnaptól kezdve nyissák ki a szemüket! Legyenek kicsit naivabbak, legyenek kicsit adakozóbbak. Az a 150 forint, vagy szatyor étel senkinek nem fog hiányozni, aki dolgozik, de talán ennek a néninek, és a hozzá hasonlóknak egy plusz napot jelent. Ráadásul nem is a pénz, ami igazán fontos, hanem az, hogy nem fordítjuk el a fejünket, hogy tudomást veszünk róla, hogy embernek tekintjük, nem pedig egy kellemetlen közjátéknak. És igen, talán mikor adunk 10 alkalomból 9-szer az a pénz esetleg alkoholra fog elmenni, nem ételre, de a maradék egy az, amiért a többi kilencen kár bosszankodni.  

A világot nem fogjuk megváltani, és életeket sem mentünk, és ez csak egy csepp a tengerben – mondhatja bárki, aki most ezt elolvasta.  És igaza van. Én sem vagyok szent, de még vak sem teljesen. Ráadásul, ha minden nap csak egy ilyen cseppnyit teszünk másért, akkor abból már óceán is lehet idővel…