Volt idő, amikor csak úgy hűbelebalázs módjára választottunk új lakhelyet. A kiszemelt lakást persze alaposan becserkésztük, felmértük padlótól mennyezetig, nagyjából számot vetettünk a ránk háruló költségekkel, égnek emelt pillantással mormoltunk az OTP-hez egy imát, aztán hívtunk egy teherautót, és irány az új kégli.

Nos, ezek a boldog idők elmúltak: ma már mindennél fontosabb, hogy feltérképezzük a szomszéd-fölhozatalt. Szerteágazó, több évtizedes tapasztalataim szerint ugyanis a szomszédot pénztártól való távozás után teljességgel lehetetlen kicserélni.

Valkaynét például nem akármilyen fából faragták a gangos ferencvárosi bérházban. Lihegve küzdöttünk fölfelé a harmadikra – testvérek között is megfelel ötödiknek félemelettel, négyhúszas belmagassággal –, több ezer kötetnyi könyvvel megrakott banános dobozokkal; a lift nem működött. Úgy a huszadik fordulónál a másodikon elénk pattant Valkayné hajcsavarókkal, virágos pongyolában, és frissen lakkozott körmét vádlón szegezte a lábamra: – Maga az új lakó? Fapapaucsban?! Nehogy azt higgye, hogy ma még nem jelentem fel! – Nem hittem, fel is jelentett.

Aztán feljelentett azért, mert idegenek járnak hozzánk, mert nem fűtjük eléggé a lakást, ezért nála hideg van, mert esik, mert fúj, mert… A régi szép időkben ilyenkor megérkezett a közeg, általában párban, komótosan szemrevételezte a tényálladékot, megállapította, hogy Valkayné már az előttem ott lakó, hetvenéves vénkisasszonyokat is naponta feljelentette csendháborításért, majd fejmosásban, időnként pénzbírságban részesített minket.

Egy alkalommal azonban a rendőrök hanyagul végezték a dolgukat, mivel bírságolás nélkül távoztak. Ekkor a lesben álló szomszédasszony hirtelen felindulásában tüzet rakott a bejárati ajtónk elé, elégedetten megszemlélte a gázóráig csapkodó lángokat, majd távozott. A kiérkező tűzoltók nem vették tréfára a dolgot, némi dorgálásban részesítették Valkaynét, lett is rögvest igazi csendháborítás – visított, mint akit ölnek –, és végre egyszer őt is megbüntették a rendőrök.

Ekkor megelégeltem a dolgot, és leballagtam a lakóbizottsági elnökhöz. Féner úr sokat látott mosollyal rámutatott a szőnyegen doromboló, megtermett macskára: – Nézze csak szegényt! Ennek a fél farkát vágta le kisbaltával. Úgyhogy maga még jól járt!

Ami igaz, az igaz, ezt én is beláttam. Másnap feladtam egy lakáshirdetést, és a jelentkezők közül nem a legtöbbet fizetőre esett a választásom, hanem arra a rokonszenves, fiatal zenészházaspárra, amelyiknek napi négy óra gyakorlásra szólt a hivatalos engedélye, négy gyermeke volt, akik közül egy trombitálni, egy dobolni, egy klarinétozni, egy pedig hegedülni tanult, és mind a hatan zongoráztak.

Folytatása következik...

Kapcsolódó anyagok:

$$1513$$

$$1576$$