Francia honba egy napfényes októberi napon érkeztem meg negyvenkilónyi szótárral és egy utazótáskával, előretolt helyőrség gyanánt, kettős feladattal. Először is, elvégezni a munkám: a vidéki nagyváros egyetemén magyar nyelvet tanítani (ez arrafelé körülbelül olyan jelentős tantárgy, mint itt, Magyarországon a szuahéli). Másodszor családanyai, nyelvtanári és magánemberi szempontból föltérképezni a várost: hová jár majd gyermekem iskolába, hol rendel az orvos, merre van a piac, a könyvtár, és – tekintettel életem párjára – hol a leendő törzskocsma.

Eme lényeges harci támaszpontok földerítésére mindössze hat hét állt rendelkezésemre, családom ennyi idő múltán követett az ismeretlenbe. Az egyetem után – a fontossági sorrendnek megfelelően – természetesen lakásunk környékét jártam be, és kiválasztottam egy szemrevaló kocsmát otthonunktól öt percre, sötétre pácolt faburkolattal. Dél körül járt, betértem, kértem egy pohár vörösbort, rágyújtottam a legfranciább cigarettára, a mezítlábas Gauloise-ra, és levettem a polcról egy napilapot. A pultban álldogáló, ötvenes szőke nő pillanatokon belül kérdések pergőtüzével árasztott el: milyen akcentusom van, honnan jöttem, mit csinálok itt, hol lakom, meddig maradok, van-e barátom, gyerekem, kutyám, macskám, autóm? Kezdtem elolvadni. Aki járt már Franciaországban, tudja, hogy a helyiek nem kifejezetten barátságosak a külföldiekkel, és akkor még finoman fogalmaztam.

Raymonde szeméből pedig csak úgy sütött az őszinte kíváncsiság. Különösen akkor vált érdeklődővé, amikor kinyilvánítottam: szándékaim szerint ez lenne a törzskocsmánk, ahová gyermekem betérhet egy hot dogra, életem párja egy pofa sörre, magam egy pohár vörösborra. Raymonde jóízűt nevetett: – Nekem állandó törzsvendégeim vannak, meg kell néznem, kit engedek közéjük! Itt egy nő nem megy be egyedül idegen kocsmába. Ha bemegy, nem gyújt rá. Ha rágyújt, nem Gauloise-t szív. Ha iszik, nem vörösbort, hanem koktélt vagy vermutot. És soha nem olvas napilapot, legfeljebb magazint.

Raymonde és a vendégei lettek az én legkedvesebb szomszédaim az idegen városban. Figyelték kezdeti, csetlő-botló lépéseimet, meghívtak magukhoz, imádták a paprikás csirkét nokedlivel, fejes salátával, és minden módon kinyilvánították barátságukat. Így hát én is hajlottam némi kompromisszumra. Mivel már nem voltam idegen, bízvást betérhettem egyedül is Raymonde-hoz. A szűrő nélküli cigarettát felcseréltem egy amerikai füstszűrősre, a napilapot otthon olvastam el, a vörösborból viszont nem engedtem. Raymonde három év múlva könnyek között bocsátott utamra: – Ha legközelebb beesik ide egy külföldi nő, és vörösbort kér, mindjárt tudni fogom, hogy nem ribanc, csak magyar!

A sorozat előző részei:

$$1513$$

$$1458$$