A tömeg ellenére az azonos célok és életfelfogás miatt problémamentesen zajlott le a fesztivál. A film eufórikus állapotról árulkodik a mai napig. Számos nagyszabású koncert követte a Woodstockot, de a világ figyelmét ilyen mértékben egyik sem vonta magára. Voltak, akik elmaradtak, ők később próbálták magukra vonni a figyelmet. Volti, aki, hiányzott, de senki sem vitte volna más irányba a rendezvényt.

Woodstock nem a zenéről, hanem erről az új „feelingről”, egy kialakulóban lévő lelki- és tudatállapotról szólt. 1969-ben a rockzene már nagy biznisz is volt (Woodstockot is a „kaszálás” céljából találták ki), ugyanakkor korszakváltás közepén jártunk. A Beatles gyakorlatilag már nem működött (Lennon csak Yoko Onoval lépett volna fel, de a „mama” nem kellett), a Stones Brian Jones halála után amerikai turnéval készült visszatérni, s Woodstock rontotta volna a bizniszét, Dylan Európába indult, a progresszív bandák (Jethro Tull, Frank Zappa, Iron Butterfly) egy része nem vállalta a fellépést. Mivel a szervezők eredetileg „pénzes bulinak” képzelték el a fesztivált, túl drága sztárokat és zenekarokat, illetve fekete előadókat sem hívtak (kivéve Havens, Sly Stone, Hendrix). Az eseményeket hangban és képben is sikerült rögzíteni, s az évfordulók apropóján nagyon sok kalózfelvétel is előkerült. A 40. évfordulón elmondhatjuk: amit tudni érdemes Woodstockról, ma már tudjuk. Egyike volt a véres 20. század legfontosabb „békés” pillanatainak.