Néhány évvel ezelőtt lépett gyermekem totyogó korba, és éppen ez időben igen sokat kellett igénybe vennünk a fővárosi tömegközlekedés szolgáltatásait. A véleményem mindig megvolt a tisztelt utazóközönségről, de a magam módján mindig igyekeztem udvarias és segítőkész lenni, és azt is tudtam, hogy ez azért nem egy jellemző magatartás. Amolyan átlag utas voltam, akit bosszantott mindenki, utáltam a tülekedést, sokszor igen fáradt voltam és boldogan rogytam volna le egy ülésre, és igen, ilyenkor utáltam, hogy fel kell állnom egy idős ember miatt. Bámultam ki az ablakon, és igyekeztem elfelejteni, hogy egy szardíniás dobozba szuszakolt haldokló lény vagyok gülüszemű kopoltyúsok társaságában.

Mikor totyogómmal igyekezetem felszállni egy buszra, hamar rájöttem, hogy nem szeretném, ha csöppségemet leütnék egy bevásárló szatyorral, vagy lábára tiporna egy túlsúlyos egyén, esetleg összenyomorgatná pár állott szagú ember. Ezért mindig hátrébb léptem, megvártam, amíg a többiek felszállnak, és maradtam utolsónak. Nem volt nehéz leghátulra maradni: mindenki mereven bámulta lábait, nézte a lépcsőt, legfeljebb a kapaszkodó magasságáig emelte fel fejét, kicsit lökdösődtek is néha. Mikor felértem, arcomra csaltam egy mosolyt és hangosan közöltem: szabad lesz, kisgyerekkel vagyok! Mindig utat nyitottak, és ülőhely is akadt – tülekedni tök felesleges lett volna. Persze nem örültek nekem az emberek. Úgy viselkedtek, ahogy én szoktam: morogtak, vagy csak bosszúsan hümmögtek.

De nem mindenki! Néha utamba kerültek egészen más módon viselkedő emberek. Ők már az ajtónál felemelték a szemüket, és körbenéztek, hogy kell-e valakinek segíteni. Korra, nemre és származásra való tekintet nélkül ugyanazt tették: végig pillantottak a megállóban, előre engedték az időseket, gyerekeket, ha kellett, nyújtották a kezüket. És közben mosolyogtak… Ők a buszokon, villamosokon sem bámultak bután maguk elé: figyeltek másokra. Nem hajtották le a fejüket. Nem kerülték a szemkontaktust. De nem is voltak tolakodóak, nem akartak mindenáron beszélgetni másokkal, és nem öntötték utastársaikat nyakon életük történetével. Csak néztek, utat nyitottak, és a szemük…, a szemük az mindig mosolygott.

Ők egy titkos társaság tagjai. Magamban EFET-nek hívom őket: Egymásra Figyelő Emberek Társasága.

Lassan jómagam is így kezdtem el viselkedni. Sokat utazom azóta egyedül, és lassacskán felvettem ezen szokásokat. Ha mi, klubtagok találkozunk, azonnal egymásra ismerünk. Abból, hogy nem lóg a fejünk, és mosolyog a szemünk. Persze nem mindig. Nem Teréz anyák vagyunk, vannak rossz napjaink, amikor a gondok elviszik a szemünket az előttünk lévő eseményekről. De egy klubtag mégis azonnal reagál, ha észreveszi magát, és utána nem morog, nem sértődik meg.

A baj csak az, hogy nagyon kevesen vagyunk. Pedig az emberek többsége jó társasági tag lenne. Látszik rajtuk, hogy meglepődnek a kedvességen, pillanatokra azonosulnak a klubtagok örömtelibb világával – vagyis mosolyra húzódik a szájuk, boldogok, hogy valaki figyel rájuk –, de az is látszik, hogy ez újdonság nekik. Hamar visszasüllyednek a mogorva, tipikus tömegközlekedői létformába.

Olyanok is akadnak, akikből soha nem lesz klubtag. Például az a hölgy, aki ordítva küldött el a jó édes anyámba. Ez úgy történt, hogy egyedül indultam egy busz ajtaja felé, hogy felszálljak, amikor szemem sarkából észleltem, hogy egy ősz fej közeledik futva az ajtó felé. Nyújtottam a kezem, megnyomtam a nyitógombot, hogy kinyíljon számára az ajtó, és ezzel se kellejen vesződnie, majd hátra lépve leengedtem a kezem, hogy utat engedjek neki. Mosolyogtam. Egészen addig, amíg fel nem szálltunk, és rá nem zendített, hogy micsoda otromba emberek vannak, akik a karjukat nyújtogatva akadályozzák őt! Ez a hölgy – vagy inkább gonosz boszorkány? – fel sem tételezi, hogy bárki segítő szándékkal közeledne feléje. Gondolom, ő sem szokott másoknak segíteni, hiszen mint tudjuk: mindenki magából indul ki.

Ilyen történet persze van vagy száz – és ezek még a legelszántabb EFET tagokat is elbizonytalanítják olykor-olykor. Mégis megéri tagnak lenni. Hogy miért?

Mert a tömegközlekedés soha többé nem szenvedés és nyűg, hanem inkább egy közösségi utazás. Mosolyt osztok és mosolyt kapok. Örömöt adok, és örömöt kapok. Ha egy EFET taggal találkozunk, azonnal felismerjük egymást, ez nem nehéz, hiszen mi nem kerüljük a többi ember látványát. A felvillanó tekintetünk jelzi: helló haver! Ha nincs egy tag sem az adott járaton, az sem baj. Sőt, ha boszorkányok jelennek meg a színen, azért is kárpótol a tudat: nem vagyok egyedül, nem vagyok többé szardínia, hanem egy Ember, aki mellett más Emberek is léteznek. S ez az érzés mindent megér!