A szülő rémálma a hisztis gyerek, mikor a kicsi rúg, toporzékol, földhöz veri magát és követelődzik. Mindezt persze a közértben vagy a járda közepén teszi. Minél nagyobb a közönség, annál nagyobb a figyelemfelkeltés lehetősége is. A kérdés az, hogy a gyerek temperamentuma okozza a hisztit, vagy a szülői bánásmód eredményezi?

A gyermek lehet eleven, vagy nyugodt természet, akármilyen is, aranyosnak tartjuk. Az azonban már nem annyira aranyos, ha a földhöz veri magát, ráadásul nyilvános helyen, emberek között. Ezzel a problémával nem is olyan egyszerű elbánni. Felvetődik a kérdés, kit is kell okolni ilyenkor, a gyermeket vagy a szülőket? Létezik-e hisztisnek született gyermek, vagy a szülők, illetve a környezete ösztönzi a kicsit erre a viselkedésre? A kérdésre adott válasz egyáltalán nem mindegy, hisz az egyiket úgymond lehet orvosolni, de a másikra megoldást találni lehetetlen.

A hiszti nem egyenlő a daccal. Igaz, hogy a dackorszak ideje a hisztizés kezdete, de az anyától való függetlenedés, a világgal való megismerkedés igénye egy természetes folyamat a fejlődésben. Az egyszerű hisztit mégsem szabad összekeverni a daccal, hiszen a hétköznapi hisztizés nem más, mint fiziológiai reakció, amit valamiféle hiány vált ki, legyen ez a vércukorszint leesése, vagy akár folyadékhiány. Ha a gyermek sok édeset eszik vagy iszik egyszerre, akkor a szervezetébe nagy adag cukor jut, majd egy idő után hirtelen zuhanásnak indul ez a szint, és ez hangulatváltozáshoz vezet. Tehát a hiszti nem gyermekkori sajátosság, hiszen ha felnőttel történik mindez, akkor is hangulatváltozás lép fel, csak ilyen korban már nem bömbölést és a földön való hempergést vált ki.

3 éves kor környékén a gyermek akaratlagos cselekvései nagymértékű fejlődésnek indulnak, elkezd úgymond kinyílni a világ felé, meg akar mindent fogni és kóstolni. A szülőknek pedig szokatlan az új tevékenység, ezért vagy nem akarják, vagy nem tudják ezt megszokni, és a tiltás lesz az elsődleges eszköz, amivel felelnek a gyermek tetteire. Mikor a gyermek korlátozva érzi magát, fellép a saját érdekében, mert nem tudja, miért nem teheti azt, amit akar. A szülői „nem” pedig csak olaj a tűzre, mivel a kicsi eltanulja ezt a magatartást, és ő is nemet fog mondani minden kérésre, és persze a tiltásra is. A gyermeknek igazi megrázkódást okoz a visszautasítás, ezért lesz dacos, és veszti el a kapcsolatot a külső világgal. Így adja a szülő tudtára, hogy nem érti, mi történik.

A kommunikáció igen fontos szerepet tölt be a gyermeki dac megszületésében. Ha a szülő és a gyermek között nem megfelelőképpen folyik a kommunikáció, akkor a kicsit az akaratában szintén csak korlátozza a szülő. Nem szabad úgy beszélni róla, mintha ott sem lenne, vagy mintha nem lenne megfelelő partner a beszélgetésben. Ezzel félelmet kelt a felnőtt a gyerekben, nem kap elegendő figyelmet, és magányosnak kezdi érezni magát. Ilyenkor nem meglepő, ha elvonul, babrál dolgokkal, vagy olyat tesz, amit nem szabadna, csak hogy a figyelmet magára terelje.

Érdemes belátni, hogy eredendően hisztis gyerek nincs, ez nem genetikai kérdés, hanem fiziológiai okok felelősek a hisztiért. Megfelelő odafigyeléssel kezelhető, akár el is kerülhető a hisztizés. A dacot pedig a szülő tanítja meg a gyereknek a tiltással, és a „nem” használatával. Érdemes helyette elmondani neki, milyen következménnyel jár például, ha nem vigyáz a mászókán, vagy ha figyelmetlenül rohangál, mintsem megtiltani azt neki. Nem elegendő csupán annyit ismételni mindig, hogy „Nem szabad!”