De azért minden áron mégse. Az egyik alkalommal, amikor az operában voltam, a függöny előtt hajlongó, és amúgy meglehetősen gyenge teljesítményt nyújtó énekest a második sorból egy nő majdnem felfalta a tekintetével, és erős éljenzések közepette már-már azt hittem, hogy felrohan a színpadra, és maga alá gyűri azt a törékeny embert. Ez a nő nekem nem kéne. Randa volt, nagydarab, harsány és unszimpatikus. Mintha csak feltűnési viszketegségből csinálta volna az egészet. Ha beépített ember volt, akkor választhattak volna szebbet is, ha meg nem, akkor szerencsétlen pacák, pont egy ilyen rajongót fogott ki. Ez ciki. Ilyen nőt nem vinnék haza, mert még leszakadna alattunk az ágy. Lehet, hogy nem minden operaénekesnek jut ez, de legyek inkább színész.

Milyen jó lenne, ha messze zengő, mélytónusú, szép, érett, férfias hangom lenne, s a Shakespeare darabban játszanám Otellót. A nők erre biztosan buknak. Már az előadás közben kinézném magamnak valamelyik szépasszonyt, akinek meghajlás közben a szemem sarkából kikacsintva jelezném, hogy szívesen venném, ha a művészbejárónál megvárna. És ő ott állna, én átverekedném magam a rajongók gyűrűjén, belekarolnék, elegánsan leintenék egy taxit és irány az én legénylakásom. Megvacsoráznánk, kibontanék egy üveg finom vörösbort, és végre egymás karjaiba omolhatnánk az ágyamon – amikor megkérne, hogy ugyan mázolnám már be a képemet azzal a fekete festékkel és kérdezném meg, hogy imádkoztál-e már Desdemona. Ez se jó. Keressünk valami új forgatókönyvet.

Legyek inkább hangszeres, mondjuk gordonka művész. Az egy olyan nőies hangszer. Ahogy átfognám a nyakát, ahogy a lábaim közé szorítanám a formás testét, és ahogy a vonót húznám átszellemülten a húrokon, a nők elájulnának tőlem. A fiatal növendékek a Zeneakadémia előtt várnának, hogy a mester válasszon közülük. Én pedig a legszebbet ölbe kapnám és röpülnék vele a lakásomra. S akkor a szerelem kapujában megkérne, hogy hadd bújjon el a tokban, majd találjam meg, és a vonóval verjem el a popsiját, hogy ilyen rakoncátlan rosszkislányként viselkedett. Ez se jó!  

Mi lenne, ha rock együttesben lennék a gitáros. Ott mindig annyi kis csaj tolong a színpad előtt. Közülük könnyű lenne lehalászgatni mindig a legjobbat. A fenébe, de hát nem bírom a bakancsos, fekete ruciba bújt, tépett hajú csajokat. Végem van. Nekem egy nő legyen színes, hordjon csipkés bugyit, legyen finom illata.

Hát jó, legyek szépfiú-slágerénekes bogyorított hajjal. Na végre! Itt vannak azok a tündérkék, akikre vágyom. Itt van például az a szép szőke. Hazavinném, és egy csodás éjszakát töltenénk együtt. Csak azt nem tudom, mit mondanék, amikor éppen nyiladozó álmos szemem elé tolna egy kockás papírt, kezembe nyomna egy tollat és megkérne, hogy ugyan adjak már neki egy névre szóló autógrammot, és ha már így belejöttem, akkor egyet a barátnőjének is címezve.

A fenébe, talán mégis csak a csajozós dumámat kell bevetnem a villamoson.