1975. szeptember 28-án láttam meg a napvilágot a Péterfi kórházban. Édesanyám akkor volt 17 éves, fiatal anya, fiatal feleség és egyáltalán nem kész az életre. Édesapám rossz választásnak bizonyult, mivel a kórházból kijőve anyám feltett kérdésére midőn vagy az alkohol vagy a családja, az előbbit választotta. Anyám 17 évesen elkezdte velem a nagybetűs életet. Alapból nem voltam könnyű eset, mert gyermekkori asztmával születtem, ami csak 6 éves koromban múlt el.

Szegénységben éltünk, albérletben, néha élelem és fűtés nélkül a nagy fagyokban. Mivel nagyapámtól nem volt hajlandó segítséget kérni, lévén éppen miatta ment férjhez, hogy ne kelljen már otthon laknia, így arra az elhatározásra jutott, férjhez meg az első olyan emberhez, aki jobban áll anyagilag mint mi. Sajnos olyan ember lett a mostohaapám, aki úgy gondolta, lévén nem az övé vagyok, azt csinál velem amit akar. Kérdés: anyám tényleg jót cselekedett? A szándék jó akart lenni, de nem úgy sült el.

4 éves voltam, amikor mostohaapám, nevezzük Árpinak, elvette feleségül anyámat. Eleinte minden rendben ment, de jött az első testvérem, és minden megváltozott. Nem lettem fontos, kirekesztettek, nem szeretett se anyám, se apám. Egyre csak szaporodtak a pofonok, és a verések. Egyre többször nem azt kaptam karácsonyra amit szerettem volna, és egyre többször vett nekem apám olyan ruhát, ami nem tetszett, de olcsó volt.

Mire megszületett a második testvérem, teljes roncs lettem. Ha valami rosszat csinált az öcsém, én kaptam ki. Ha szemtelenkedett, engem pofoztak meg. A húgom születésével ez csak rosszabb lett. Mire iskolába mentem, teljesen lelki beteg lettem, és akkor kezdett csak súlyosbodni a helyzet.

Új lakást kaptunk, anyám pedig új munkahelyre ment dolgozni. Királynői élete volt, mivel fizetése nagy részét magára költhette. Naponta járt fodrászhoz, sokszor hétvégén is dolgozott, így mostohaapámmal kellett otthon maradnom. Volt olyan nyaram, amikor egész napra a lakásba zárt, de ha hazajött anya, azt kellett mondanom: egész nap lent játszottam. Volt olyan nyaram is, amikor egész végig kint voltam, se kaja, se innivaló, csak haza ne menjek. Ez a két véglet.

És megtörtént az is, hogy amikor testvéreim elaludtak és elcsendesedett a ház és nagyon féltem, behívott a szobájába és azt kérte, vetkőzzek le meztelenre. Általában ilyenkor magát elégítette ki előttem, vagy elvitt magával fürdeni és megkért mossam meg neki. Volt egy alkalom, amikor nem tettem eleget kérésének, sírtam, ezért haragból fejbe vert a zuhanyzófejjel. Azóta is kitapintható a púp a fejemen. Viszont volt, amikor ő fürdetett meg. Benyúlt oda, és motoszkált. Nagyon sírtam. Ha nem voltam hajlandó bemenni a szobájába, végig húzott az előszobán a hátamon, miközben fogta a lábam. Sírtam és kiabáltam, míg fel nem keltek a testvéreim. Amikor kijöttek a tesóim sírva, jó nagyot rúgott belém. Anyám persze semmit sem vett észre. Neki meseszép volt a világ. Minden héten új ruha, társasági élet, napi locsogás a fodrásznál. Sosem vette észre, hogy a hátam véresre van verve a nadrágszíjjal. Sosem vette észre, hogy nem akarom kiengedni esténként a szobámból miután jó éjt puszit adott. Sosem vette észre, hogy sírtam mikor hazajött. És sosem vette észre, hogy egyre jobban magamba zárkózom.

Nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy 8 éves lánya többet tud a szexről, mint ő maga. Nem vette észre azt sem, hogy mostohaapám kedvelt tanítási szokása az volt, hogy mindig fejbe vert, ha nem tudtam jól a leckét. Mindig orr vérzésig tanultuk a matekot: ő ütött, én meg rimánkodtam, hogy végre vérezzen az orrom, mert akkor, abban a pillanatban, mikor eleredt az orrom vére  − akárhogy rimánkodott mostohaapám −, én elkezdtem ordítani, mire anyám befutott a szobába, és jól leszidta Árpit. Akkor úgy éreztem, kicsit talán számítok még. Csak sosem tudtam rájönni, miért kell ehhez véreznie az orromnak.

Verés előtt azt néztem, milyen szíjat vesz ki Árpi a szekrényből. Ha láttam, hogy széles, akkor tudtam, hogy nem fog annyira fájni. De mikor rájött, hogy ezt én már kitapasztaltam, vett egy ostort is. Nem egy éjszakán ébredtem arra, hogy bent ül a szobámban és a lábam között motoszkál. A kép mai napig bennem van és leírni is szörnyű. Nagyon rossz érzés volt, azt tudom.

Éjszakákon át nem aludtam, többször bezártam kulcsra a szobám ajtaját. Persze a suliba is vittem magammal a kulcsot, hogy nehogy eltűnjön. Ez jó volt két hétig, aztán sajnos otthon hagytam véletlenül a kulcsot, és eltűnt. Azon az éjszakán szörnyű dolog történt: bejött és hozta magával a kulcsot. Bezárta az ajtót, rám parancsolt suttogva, hogy meg ne merjek szólalni. Tudtam, valami nagyon rossz fog következni. Leragasztotta a számat, lefogta a kezemet és rám feküdt. Letépte rólam a pizsamanadrágot. Valami alul ott feszített, de nagyon, és fájt iszonyatosan. Annyira dobogott a szívem és annyira féltem, hogy elájultam. Mire magamhoz tértem, nagyon fájt ott alul és vérzett is.

Anyunak nem mertem szólni, mert féltem, megver ő is, hogy hazudok. Így ez titokban maradt. Alig bírtam járni és tesiórán felmentettek, mert nem bírtam megmozdulni. Amikor összeestem, a tanár bevitt kézben az öltözőbe és elöntött a vér. Persze nagy lánnyá lettem nyilvánítva.

Ha tudják, hogy hogyan, nem örült volna ennyire senki. Árpi rám sem nézett sokáig. Nem mert, vagy nem akart, nem tudom. Tény, hogy ezután semmi és senki nem érdekelt. Nem akartam élni. 9 évesen eljutottam arra a szintre, hogy meghalni az jó dolog. Persze Árpi és anyám azóta elváltak, azóta sem láttam őt, de anyám mai napig nem tudja, hogy nem 18 évesen vesztettem el a szüzességem. Még csak észre sem vette azóta sem.